Úgy tűnik, hogy mi nem a madárcsicsergés, a nyugalom és a panoráma (meg az ára) miatt fogunk hatalmas telket venni apró házzal, hanem azért, hogy a sok lekaszált füvet trágyakandalló komposztkazán* építésére használhassuk majd (amivel majd fűtünk) és hogy a férjem létrehozhassa a frissen megálmodott tűzifa-hasogató gépét.

Most fűnyírótraktorokat nézeget és kitárult előtte a világ, mert talált telefonról irányítható fűnyíró robotot is**.

*Nevezzük nevén: egy bazi nagy trágyadomb.

** Eddig egyébként kellemes tudatlanságban éltem a füvet illetően, mert azt képzeltem, hogy a fű az csak úgy nő és kéthetente vágni kell, de mint kiderült, hálistennek erre is nyugtalanítóan sok pénzt lehet költeni. (A férfias hobbik valamiért sokkal drágábbak, mint a női hobbik.) Nonszensz ennyi időt, pénzt és energiát áldozni arra, hogy szépen növekvő gyeped legyen,  mindezt azért, hogy hétvégén a teraszon megpihenve megállapíthasd, hogy azt a kurva füvet, bazmeg, már megint le kell nyírni.

Amikor anyám tegnap úgy köszönt el a facebookon, hogy "... és kösz a halakat!", akkor egy pillanatra elöntött a büszkeség, hogy Douglas Adamstől idéz, de aztán kiderült, hogy valóban csak a halakat köszönte meg*. 

* Horgászunk, így elkerülhetetlen, hogy néha halat is fogjunk, viszont nem esszük meg. 

Tudom, hogy van ésszerű pszichológiai, szociológiai magyarázat arra, hogy az emberek miért szeretnek egy-egy közös, kívülállók számára esetleg furcsának tűnő tulajdonság alapján csoportokba rendeződni, de azt nem bírom ésszel felfogni, hogy mi a racionális oka annak, hogy valaki csatlakozik egy olyan csoportba, amelyben a közös alapot az teremti meg, hogy az anyák gyermeküket kendőben hordozzák. Hardcore Hurci Klub.

Sosem gondoltam, hogy a gyerekvállalás megoldana bármit is, de most úgy tűnik, hogy néhány évre mégis.