A hülye Google feldobott egy hat évvel ezelőtti fotót, amin azon túl, hogy 6 évvel voltam fiatalabb, nagyjából 25 kilóval könnyebb is. 

Már tavaly is éreztem a rosszat, mert erősen összement a fürdőruhám; múlt héten meg egyenesen húsz percbe telt, mire felrángattam magamra, és újabb negyvenbe, míg megszabadultam tőle, szóval sejthettem volna, hogy lassan, ugyan alulról, de közelítem a 90 kilót, és oké, ebben most karanténkilók is vannak, de így hivatalosan is én vagyok a legsúlyosabb a szűkebb családban (mondjuk nincs távolabbi családom), és ide a férfiak is beleértendőek.

Ez nem kicsit traumatikus élmény számomra, így most kell valami terv, mármint azon túl, hogy vásároltam egy hónaljig felhúzható, nagymama-stílusú bikinialsót tegnap a Decathlonban. Erre az a józan magyarázat amúgy, hogy próbálkoztam egyrészes darabokkal, amelyek egyrészt mellben nem hozzák azt a tartást, amire nekem (és az engem fürdőruhában látó emberek számára) feltétlenül szükségem volna, másrészt szexin felszabottak combnál (ez felvet további, gyulladt szőrtüszőkkel kapcsolatos problémákat), harmadrészt ahelyett, hogy eltakarnák a derekamra tapadt fogókákat, inkább kihangsúlyozzák azt. Ezek a tényezők együtt épp olyan külsőt kölcsönöznek, mint amikor kolbásztöltésnél nem egyenletes a bél, meg a töltés, és itt-ott kificeredik a töltelék. 

Szóval a terv nem az, hogy a testméretemhez igazítom a ruháimat, hanem az, hogy lefogyok. Igen, belőlem is előtört egy kis cinikus nevetés, de már 24 órája bírom a fogyókúrát. 

Remekül jelzi a munkahelyi erőviszonyokat (és a rossz megítélésemtől való félelmeimet), hogy amikor a karantén utáni első irodai napomon találtam egy március óta a fiókomban diszkréten rohadó almát, inkább elraktam a ridikülömbe és hazahoztam, mert nem mertem kidobni az irodai kukák egyikébe sem. Kicsit félek a takarítóktól, na. 

Ez egyébként nem új dolog, mikor az ősidőkben elkezdtem dolgozni a cégben, akkor is több összetűzésem volt a takarítás miatt (értsd: paráztam tőlük, mert jeleztem a néhány észrevételemet).