A 2020-as év egyik nagy pillanata az volt, amikor végre befejeződött. (Nem mintha 2021 olyan jól indulna és csodákat tartogatna, szóval a magam részéről egyremegy (#sameshitdifferentyear.gif), a 2022-t mondjuk egyáltalán nem várom, mert kibaszottul 40 leszek.) 

Persze voltak más nagy pillanatok is, például, mikor nyáron kiderült, hogy G. sokkal jobb frizurákat vág nekem, mint a fodrászok baromi sok pénzért, és az, hogy végre leszokott a kölyök a pelenkáról tavasszal. 

További személyes eredményeim közé tartozik, hogy sikerült teljesen elhanyagolni a barátaimat (=azokat az ismerősöket, akikről többet tudok a facebook idővonalánál), és a családomat is. Továbbá a nyáron meglebegtette a frizurámat a depresszió szele is, de nem a trendi, divatos tinidepi, hanem olyan igazi, felnőttes dolog. Nem dramatizálom túl, lehet, hogy csak a karantén miatt, bár a mi életvitelünket jelentősen nem változtatta meg a vírus, hiszen egyébként is a barlangunkban üldögélünk hónapszám.

A  tavalyi fogadalmaim (mínusz 20 kiló, plusz 20 könyv) mellé meg felsorakozott az alkoholról való csendes leszokás is, mert részben a karantén miatt, de kezdtem (kezdtünk, de ugye ez az én blogom, az én fogadalmaim) elindulni lefele a lejtőn, és az üvegek nagyon hangosan gurulnak. Úgyhogy átszokom a sörre.

Ebben a pillanatban én még az intellektuális kihívásokkal harcolok (oké, egy pohár bort már töltöttem magamnak), eközben a szomszédos univerzumban (a.k.a konyha) vidám gyermekdalok szólnak a youtube-ról, amiket G. fejhangon tolmácsol az értő közönség számára, ezzel párhuzamosan pedig egy répatorta készül. Ezt egyébként hosszas, komoly türelmet és diplomáciát igénylő tárgyalások előzték meg, mely G. és a délutáni alvásából nem túl kedvesen ébredt gyermek között zajlottak, az én időnkénti intervenciómmal.

A macska meg feldúltan, a hátán égnek meredő szőrrel rohangál.

A munkahelyem új intellektuális kihívás elé állított, ennek következtében a gyes után megmaradt agytekervényeim is teljesen kiegyenesedtek, és most vékony kislányhang sivítja a fejemben a The Final Countdown dallamára azt, hogy 'It's the final brain cell'. (Igen, most elmeséltem egy tiktokvideót.)

Meséltem már arról a különös, kora őszi napról, amikor a munkahelyi számítógép nem is annyira elrejtett bugyrában teljesen véletlenül és gyanútlanul rátaláltam egy volt kolléganőm és hapsijának intim jellegű fotóira? 

Nem meséltem még?

Hát, nem véletlenül. 

Már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, ami aztán kedden tetté formálódott, és vásároltam magamnak egy hajvasalót, 

én is felröhögtem* 

ezzel együtt pedig egy eddig is létező, de évek óta tudatosan kezelt, erős kontroll alatt tartott para** aktiválódott bennem: bekapcsolva felejtett hajvasaló és lángokban álló ház képe villan fel időnként az elmémben.   

Úgyhogy emiatt ma reggel már visszafordultunk. Mondjuk azt nem árultam el G-nek, hogy miért kell visszamenni, ő meg nem kérdezte.

Amúgy meg valószínűleg valami korai kapuzárási pánikom van, mert néhány napja feltett szándékom, hogy rózsaszínűre festem a hajamat, és már jelentős energiákat öltem a megfelelő árnyalat felkutatásába, de valószínűleg túl gyáva leszek hozzá, pedig itt a sapkaszezon, a sötét napok meg a félkarantén, és még a környezetem is nagyon szupportív. (Ez utóbbi egyébként kifejezetten aggaszt, legalább egy józan hang megpróbálhatna lebeszélni róla, de úgy látszik, nem mondtam még el elég embernek a tervemet.)

* áll alá érő, egyenes hajam van, ami nagyjából mindenféle formázási kísérletnek ellenáll
** Régebben a vasalók miatt szorongtam - sosem hagytam még bedugva; a kezelés pedig rém egyszerű: nagyjából nem vasalok. 

Most már annyit fejlődött a technika meg a számítógépek, telefonok világa, hogy a Netflix igazán felhasználhatna valamit belőlük: például igazán észrevehetné, hogy mikor csukódott le a szemem és automatikusan leállíthatná a filmet, így nem kellene egy-egy részt századszor is visszatekernem a miniszundítások miatt. 

Elég sötét árnyékot vetett a mai napra az, hogy a gyerek reggel fél hétkor - nyitott ablakoknál, természetesen - torkaszakadtából üvöltötte, hogy 'Apaaa, te tönkretetted a családomat!'

Mint aztán kiderült, G. minden szándékosság nélkül felborította a családként összerendezett plüssállat-kupacot. 

A gyerek, aki pontosan egy éve rágja a fülemet minden nyomorult kedden (és teljesen random időpontokban) azért, hogy járhasson az oviban zumbára* (kiscsoportosokkal nem foglalkoztak), most, amikor végre elérhető közelségbe került számára (amennyiben a koronavírus keresztül nem húzza ezt az ovis évet is), kijelentette, hogy nem is akar menni, mert biztosan hangos lesz a zene. És az őt - aki egyébként üvöltve beszél és az ordító bogyóbabócát is tátott szájjal nézi -, rettenetesen fogja zavarni.

* Életem legkínosabb élményei közé tartozik az első és egyetlen zumbaórám, és családilag egyébként sem vagyunk azok a kifejezetten zumbás alkatok, szóval teljesen értetlenül álltam eddig a vágyai előtt. 

A hülye Google feldobott egy hat évvel ezelőtti fotót, amin azon túl, hogy 6 évvel voltam fiatalabb, nagyjából 25 kilóval könnyebb is. 

Már tavaly is éreztem a rosszat, mert erősen összement a fürdőruhám; múlt héten meg egyenesen húsz percbe telt, mire felrángattam magamra, és újabb negyvenbe, míg megszabadultam tőle, szóval sejthettem volna, hogy lassan, ugyan alulról, de közelítem a 90 kilót, és oké, ebben most karanténkilók is vannak, de így hivatalosan is én vagyok a legsúlyosabb a szűkebb családban (mondjuk nincs távolabbi családom), és ide a férfiak is beleértendőek.

Ez nem kicsit traumatikus élmény számomra, így most kell valami terv, mármint azon túl, hogy vásároltam egy hónaljig felhúzható, nagymama-stílusú bikinialsót tegnap a Decathlonban. Erre az a józan magyarázat amúgy, hogy próbálkoztam egyrészes darabokkal, amelyek egyrészt mellben nem hozzák azt a tartást, amire nekem (és az engem fürdőruhában látó emberek számára) feltétlenül szükségem volna, másrészt szexin felszabottak combnál (ez felvet további, gyulladt szőrtüszőkkel kapcsolatos problémákat), harmadrészt ahelyett, hogy eltakarnák a derekamra tapadt fogókákat, inkább kihangsúlyozzák azt. Ezek a tényezők együtt épp olyan külsőt kölcsönöznek, mint amikor kolbásztöltésnél nem egyenletes a bél, meg a töltés, és itt-ott kificeredik a töltelék. 

Szóval a terv nem az, hogy a testméretemhez igazítom a ruháimat, hanem az, hogy lefogyok. Igen, belőlem is előtört egy kis cinikus nevetés, de már 24 órája bírom a fogyókúrát. 

Remekül jelzi a munkahelyi erőviszonyokat (és a rossz megítélésemtől való félelmeimet), hogy amikor a karantén utáni első irodai napomon találtam egy március óta a fiókomban diszkréten rohadó almát, inkább elraktam a ridikülömbe és hazahoztam, mert nem mertem kidobni az irodai kukák egyikébe sem. Kicsit félek a takarítóktól, na. 

Ez egyébként nem új dolog, mikor az ősidőkben elkezdtem dolgozni a cégben, akkor is több összetűzésem volt a takarítás miatt (értsd: paráztam tőlük, mert jeleztem a néhány észrevételemet).