A sors igazán lefoghatná a kezem, amikor véletlenül nem vagyok rest megvalósítani a pillanatnyi felindulásaimat és akkor most nem sütöttem volna 10 perces bögrés pillefánkot,  amiből a bögrés rész igaz, a 10 perc azért túlzás, de szemethunyok, ám a pillefánk kifejezés meg kegyetlen átverés.

Az én pillefánkjaim ugyanis messze vannak a beígért, aranybarna, pihepuha fánktól, viszont úgy néznek ki, mint a rántott karfiol, vagy mintha Donatella Versace napégette arcán durva bőrbetegség lenne. Mindeközben valahogy úgy alakult, hogy a közepe mégis kissé nyers.

Most mélyeket kell lélegeznem, hogy ne hívjam fel ordítva a kolléganőmet és ne magyarázzam el neki, hogy a kéréseim 50%-os teljesítési aránya sajnos távol áll attól, amit ideálisnak tartok, és én nem látom, ha ő a leveleimet olvasva esetleg bólogat, vagy motyog is magában valamit, a gondolatait le kell írnia nekem levélben, lehetőleg még aznap.

Az oké, hogy én már visszaszámolok és ez időnként haloványan látszik a munkamorálomon, de azért az durva, hogy valaki - elvileg - egész nap az irodájában ül a megnyitott outlookja előtt (és a telefonja mellett), és reggel 9 óta nem képes bökni egy választ. A telefont sem veszi fel.

Ha magam mennék utána, akkor valószínűleg megtalálnám az udvari dohányzóban.