A kreszben a 'helyes sebesség' valami olyasmi lehet, mint a receptekben az ízlés szerinti sózás.

No, most kezd nyomasztóan közel lenni a karácsony. És bár minden évben megfogadom, hogy december elejére megveszek mindent, az idén sem történt ez meg, természetesen.

Az elmúlt pár évben nagyon menő lett saját kézzel készített ajándékot adni, mert az mennyire személyes, meg hűha, könnyen elkészül (haha), olcsó (hahaha), iszonyú jól mutat profin lefotózva a pinteresten, és ezzel meg lehet venni kilóra a nagyit, a kolleganőket, meg a barinők is biztosan örülnek.

Csak az ember azt felejti el, hogy nem véletlenül volt hármas technikából annak idején, és azóta is eltelt vagy 20 év, hogy ollót fogott volna a kezébe és nem, a dekupázsolás meg a sablon alapján üvegmatrica készítés nem igazán kreatív és eredeti tevékenység és nem igényel több kézügyességet, mint ami egy négyévesnek van. 

Minden évben van valami felkapott dolog, régebben menő volt a teafilter tasakjából origamizott falikép (?), meg a szalvétákba burkolt akármik, gyöngyfűzött izék; mostanában a dunsztosba pakolt teasütik (ennek pofátlanabb verziója, amikor csak a száraz hozzávalókat pakolják dunsztosba, ne már, még mosogassak is?) a nyerők, mondjuk persze én sem sírnék, ha kapnék valakitől egy kiló, eritrittel édesített, szénhidrátcsökkentett lisztből készült csokis kekszet, esetleg jófajta, nutellás csokilikőrt, de ezeket könnyű eltüntetni és nem fogod meg minden nagyobb takarításkor, hogy aztán lelkifurdalástól remegő kézzel visszatedd a helyére, és bosszankodsz, hogy a lágy szíved miatt a porfogómentes élet reménye újfent tovaszállt. 

Persze biztosan vannak, akik valóban szeretik az ilyet, de  valljuk be őszintén, a legelszántabb nagyik is elnyomnak egy rémült sóhajtást, amikor az épp alkotókorban lévő unoka beállít az aktuális alkalomra barkácsolt rajzzal/montázzsal/amorf gyurmaizéval, de kidobni, na, azt mégse, hiszen az édes Klárika alkotta szívének teljes szeretetével. 

Mostanában igen divatos nagyszülői szívek meglágyítását megcélzó sk. ajándék a gipszöntvény az unoka lábáról, kezéről, ennek haladóbb, és talán még elborzasztóbb fajtája a család összekulcsolt kezeiről öntött szobor. (Ennek őse gondolom a festékbe mártott babakéznyomat volt, ami még akár cuki is lehet.)

Szerintem kibaszott ijesztő, én biztosan sírnék, ha ilyen babatestrészeket kapnék, és az is elég para lehet, amikor sötétben tapogatsz a komódon a távirányító után és egy ilyen hideg babaláb akad a kezedbe.

 Azért merek ilyen elítélőn nyilatkozni a kézműves ajándékokról, mert majdnem minden évben megpróbálkoztam valamivel, amiről igen hamar kiderült, hogy kellő kézügyesség, türelem és megfelelő méretű eszközapparát híján maximum egy nagycsoportos óvodás szintjén tudtom hozni, de persze azért az idén is kitaláltam valami újat.

Egyébként a karácsonyi ajándékozás hallatán is felborzolódik a hátamon a szőr. Pár éve még elnéző voltam a gyerekekkel, hát azért ők mégis kapjanak valamit, de idén már nem ezt gondolom. Az általam ismert gyerekeknek mindene, tényleg mindene megvan; ami hiányzik, ahhoz vagy nagyon sok pénz kell, vagy valami egészen más, szóval igazán feleslegesnek tartom, hogy valami jó drága kacattal (ami előbb-utóbb nálunk landol, a kölyök miatt jó felvevőpiac vagyunk) meglepjük őket, aminek persze örülnek, nagyjából 10 egész percig, egyszer játszanak vele, aztán mehet fel a polcra a többi közé. Ennek hála a mi gyerekünk sem szűkölködik, sem ruhában, sem játékban, és valójában ennek örülök is, magamtól úgyse vettem volna neki zenélő hülyeségeket, amiket borzasztó boldogan nyomkod és dobál, de valahol meg tök zavaró, hogy az első karácsonyán, amit ésszel már egy kicsit felfog (színes izzók, csillogó díszek stb.), nem kap tőlünk semmit. Persze ez se baj, mert amúgy sem terveztük, hogy töméntelen mennyiségű ajándékkal halmozzuk el, de kicsit szomorú vagyok, hogy a bontogatás és őszinte rácsodálkozás örömét elvesszük tőle (és magunktól is).

Úgyhogy most azt gondoltam, hogy becsomagolok pár olyan játékot, amit még nem kapott meg, sőt, a rokonoknak is szóltunk, hogy jó lesz a nagylányok használt játéka.  

Engem elég könnyű megajándékozni, karácsonykor kapom meg a következő évben használt táskámat (kb általában pont ennyit bírnak, bár a tavalyi szuper állapotban van most is) és a parfümömet, amit egyébként nem vennék meg magamnak. G.-t gyakorlatilag lehetetlen, pontosabban nem a tipikus karácsonyi ajándékokkal lehet boldoggá tenni, bár a jelen súlyviszonyai között nem tudom, hogy mennyire fog örülni egy üveg nutellának.

Oké, eddig se voltak illúzióim a lépcsőházban lakók igényszintjét illetően, tényleg, robotgéptől a gumicsizmán át az esernyőig mindent láttam már kidobálva a ház elé; az üvegek, pizzadobozok mindennaposak, esténként tök romantikus hullócsillagos élményt varázsolnak az elhajított, még parázsló cigicsikkek, de hogy a teszkóban vásárolt sertéslapocka húscafatos zacskóját miért nem lehet a szemetesbe helyezni (ehelyett sajnos befújta az erkélyünkre a szél), hát azt már igazán nem értem.

Gondolkodom egy gyújtó hangú levél megfogalmazásán, de sajnos én magam sem hiszek az edukáció ilyen formájában. 

"Amennyiben a gyalogos féktávolságon belül lép a járműve elé, akkor intenzíven fékezzen, és kormányzással igyekezzen elkerülni a gázolást!"

Ma is tanultunk valamit.