A második vezetésórámon egészen addig a pillanatig voltam rettentő magabiztos* (maximális sebesség 40 km/h), amíg rá nem jöttem, hogy a városból kifele menet azon a szakaszon még nem én vezettem és hogy jönnek szemben és mögöttem is autók. Ettől csodálatosképpen teljesen megzavarodtam és nagyjából egy hajszál választott el attól, hogy a kormányt elengedve ne fogjam be a szememet és ne kezdjek rémült sikítozásba. De mivel pókerarcú úrinő vagyok, ezért  inkább hagytam, hogy az oktató belekormányozzon, aki aztán lemondó sóhajjal biztosított arról, hogy tényleg mindenkivel megtörténik, hogy amit 50 méterrel korábban, egy elhagyatott útszakaszon kiválóan tudott, azt képtelen megismételni forgalmi helyzetben. Ettől csak egy kicsit éreztem magam hülyén. 

* Már persze ahhoz képest, hogy míg az első alkalommal a megbeszélt találkahely felé haladva nagyjából levegőt is alig kaptam az izgalomtól, ma már csak kicsit hiperventilláltam, mielőtt beszálltam a kocsiba.