Tényleg, lehet örülni, végre lekerülnek a télikabátok, alakul az anyuka-szín*, meg virágoznak a fák meg ilyenek, és ezzel egyidőben megkezdődött a homokozószezon is, amiből nekem most egy hét után már totálisan elegem van. 

A játszóterezés amúgy is megterhelő lelkileg, bár most, hogy szereztem pár anyuka-barinőt, akikkel lehet falanxban közlekedni a járdán, így kicsit valamivel könnyebb, de ez a homokozószezon, ez irtó gáz. Kezdjük eleve azzal, hogy mostantól mindenhova egy komplett szett homokozójátékkal kell indulni, mert sosem lehet tudni, mikor fordul úgy a sorsunk, hogy előttünk terem egy homokozó, és inkább cipelek egy zsákot, mint 5 másodpercenként megállítsam a kis faltörő kosunkat abban, hogy kiszedje valaki kezéből a lapátot. Akivel egyébként még igen sok dolgunk van szocializáció terén, például mert neki minden kell, egyszerre, azonnal, és bár korábban nem zavarta, ha hozzányúltak a  holmijához, most akkor is ordít, ha közben két másik, idegen labda van a kezében és épp egy harmadikat bűvöl. 

Ráadásul ezzel egyidőben el kell vonni a figyelmét a motorokról, a tologatós játékokról, labdákról, a babapiskótát osztogató kezekről**, és az egyéb, csudálatos holmikról. Ma például egy elektromos kisautó és az abban száguldozó kétéves kölyök borzolta a kedélyeket és kergette haza a kisfiús anyukákat, ami ráadásul hangos dáridózenét is játszott, hogy egészen biztosan meghallja mindenki. Ráadásul Kevinkéék amúgy is egy hangos, kellemetlen és borzasztóan kiterjedt család, akik valahogy mind a környező lépcsőházakban laknak, szóval senkinek se volt őszinte a mosolya, amikor az autó felé zombicsapatként meginduló kölyköket kellett visszarángatni.

És akkor a lakásban mindenhova egyenletesen eljutó homok- és kavicsmennyiségről nem is beszélek, mert tiszta szerencse, hogy nem vagyok takarításmániás, akkor ugyanis biztosan megütne a guta. 

* Kézfej, alkar, arc jóval színesebb, mint ilyenkor elvárható, mert az anyukák ráérnek a csodás délelőttökön a homokozó szélén homokvárakat építeni a tűző napon. 

** Nagyon haragszom a játszótéri etetőkre, baszki, 3 lépésre lakik mindenki, és különösen azokra vagyok zabos, akik nagyon cukinak találják a nassolgató gyerekeket és szívesen elosztogatnak egy zacskó piskótát, csakhogy az én lányom egy végtagokkal és fejjel rendelkező, enyhén korpulens tápcsatorna, szóval nála nincs olyan, hogy egy darab piskóta, de ha van, akkor éktelen üvöltés és tekergőzés is.