Na, kezdjük el a napot. De legalább fél nyolcra már teljesen lefáradva, ámde roppant boldogan (hogy végeztünk) pattanok ki a kocsiból, és utána a Csomolungma megmászása is könnyűnek tűnik.

Azért jó, hogy a gyerek alvásidejében brümmögtetik a fűnyírótraktorokat meg fűkaszákat az ablak alatt, mert így legalább nem hallom, ha esetleg felébredne a zajra.

Az élet egy rakás kihívás elé állít, és most (még) nem arra gondolok, hogy pénteken ismét vezetni megyek, és nem is arra, hogy milyen nehéz tapadós farmerben a tűző napon homokozni úgy, hogy ne tűnjek életunt, mogorva, ámde roppant izzadékony anyának, hanem konkrétan arról, hogy hogyan mondjam meg egy barátnőmnek, hogy egyaltalán nem szeretném, ha az épp szobatisztuló 4,5 éves lánya a kádunkba pisilne wc-szűkítő és bili híján, valamint arra sem igazán vagyok felkészülve, hogy esetleg tandemszoptatást lássak (erre rá se merek kérdezni, félek a választól). Pedig ő biztosan simán rendelkezésünkre bocsátaná a kádját hasonló helyzetben, és szerintem azon se ütközne meg, ha majd az érettségiző gyerekemet reggel egy kis komfortszopival indítanám útnak a nagy megmérettetésre. Persze mindenki ott és annyit szoptat, amennyit akar, csak éppen azt nem értem, hogy miért ciciztet valaki egy óvodáskorú, teljesen egészséges, mindenevő gyereket, mármint a nyilvánvaló játszma-faktoron (anya ugráltatása - anya nélkülözhetetlensége) kívül. 

Minden óra előtt különlegesen hülyének érzem magam. 

Óra alatt meg csak fokozódik az érzés.