Nagyon érdekes, hogy ha nem ülök gép előtt, akkor folyton vicces blogposztot fogalmazgatok fejben, ám amint lenne 15 percem erre a célra, máris üres aggyal bámulom a tiszta lapot. Ami azt illeti, nem csak egy vicces mém* a mommybrain, hanem a kiábrándító valóság is egyben, de szerencsére keveset szorongok a fiatalkori (a 40 az új 30, szóval tök fiatal vagyok) elbutulásomon, mert folyton elfelejtem, mommybrain, ugye. És én még csak a kialvatlanságra sem tudom fogni, mert május óta a kölyök kiválóan alszik, nem kell sehova se rohannom, csak oda megyek, ahova akarok és akkor, amikor én akarok, gyakorlatilag ennyire stresszmentes még soha nem voltam (és most nagyvonalúan tekintsünk el a belépő szintű generalizált szorongásaimon, ezen kívül ugyanis nem parázok semmin), mint most. 

Ennek ellenére azonban hülye vagyok, mint egy kő, és körülbelül annyira vagyok érdekes, szellemes és szórakoztató, (és percek óta keresem a megfelelően drámai hasonlatot) mint egy volt szobatársam, aki rémesen unalmas volt és komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne ásítozzak az arcába már akkor, mikor megláttam. 

* Én egyáltalán nem szoktam nevetni az ilyen vicceskedő anyucis képeken, helyeslőn sem bólogatok a humorosnak szánt önigazolásokon, hogy miért néznek ki az anyukák szarul/miért néz ki a lakás szarul stb.