Az, hogy kb egy hónapja írtam utoljára, azt jelenti, hogy nagyjából akkor volt utoljára bekapcsolva a laptop, mert tabletről nemigen blogolok. 

Szóval tökre telik az idő, sikerült a gyereket intézményesíteni, legalábbis papíron. Felvették az óvodába. A vele egyidős gyerekkel rendelkező szülők javarésze intézményről intézményre járt az elmúlt hetekben, hogy megtalálják a csemetéjüknek a tökéletes óvodát. Mi mondjuk szartunk bele, bár én egyszer néhány napig kicsit kellemetlenül éreztem magam a nemtörődőmségünk miatt, mert február közepén felhívott egy ismerős, hogy akkor csevegjünk az ovinkról. Mondtam neki, hogy ez nem lesz hosszú beszélgetés, mert csak annyit tudok a nevezett intézményről, hogy a szomszéd utcában van, de ennél pontosabb lokációt és további információt már nem. Aztán kiderült, hogy ő már megszerezte a vezetőnő telefonszámát, sőt, beszélt is vele és majd mennek ovilátogatásra, amitől tökre hanyagnak éreztem magam, mert neki még csak éppen másfél évesek a gyerekei. 

Amúgy fogalmam sincs, hogy mi értelme az ovis nyílt napoknak, néhány órára szerintem a legvérszomjasabb óvónéni is képes mosolyogni, azt meg úgyse fogják elmondani, hogy az udvaron a gyerekek nyugodtan lóghatnak a faágakon abból a célból, hogy letörjék (egyébként kiváló csapatépítő tevékenység, mert több gyerek összehangolt munkája szükséges hozzá), mert a gondozók meg tőlük 20 méterre fecsegnek elmélyülten egymással, és az se szerepel a nyilvános pedagógiai programban, hogy a kinti játék fontos elemét képezi, hogy valamely titokzatos okból a falhoz állítják a gyerekeket, szép, csendes sorba és nem történik semmi, illetve hogy az óvónéni munkájának megkönnyítése érdekében inkább motorozzanak szépen egy 2*6 méteres betoncsíkon, minthogy a fűben és homokban rohangáljanak. 

Viszont arra igazán kíváncsi lennék, hogy a gondozók hogyan oldják majd meg a konfliktusokat*, mit tesznek a csapatépítés érdekében, mennyire figyelnek az egyéni szükségletekre, észreveszik-e a fizikai és mentális lemaradásokat, és megpróbálják-e bevonni a játékba a kortársaitól meglehetősen rettegő, duzzogó arccal ácsorgó lányomat.

Na, majd szeptemberben meglátjuk. 

* Az egyik magánbölcsiben például úgy, hogy felhívják a szülőt, hogy vigye haza a gyerekét, mert verekedett az udvaron és ők ezzel nem foglalkoznak.