Időnként teljesen elvesztem a realitásérzékemet és furcsa dolgokat csinálok, mondjuk totál elrugaszkodott célokat tűzök ki magam elé (tiszta lakás, üres szennyeskosár, 15 kiló fogyás). Szombaton például úgy véltem, kiváló ötlet kerékpárral érkezni a teadélutánra*, ami tekintve a 6 km-es oda-vissza távot, egészen vállalhatónak tűnt. A józan eszem akkor sem kezdett ajvékolni, mikor kilépve a házból arcon csapott a metsző szél, és odafele még egész kulturáltan elvergődtem. Viszont a hazaút során őszintén szólva egy kicsit rimánkodtam egy defektért, mert akkor nem kellett volna kínos magyarázkodásba bonyolódnom - természetesen a körülményeket, nem az edzetlenségemet vádolva - arról, hogy a 10 perces utat miért sikerült 25 alatt, egybefolyó könny-takonytengerrel az arcomon, patakokban folyó izzadsággal a hátamon teljesíteni.  

Most már legalább tudom, miért nem bringáztam még soha januárban.

* Öregszem.