Szóval a reggelem valahogy úgy indult, hogy felébredtem (kitűzött idő után háromnegyed órával), térben és időben dezorientált lévén tompán hevertem még negyed órát (egy órás késés, heló...), megtettem a kötelező köröket, hogy megfelelően higiénikus legyek, aztán a lejtőn konkrétan akkor indultam meg igazán lefelé, amikor a szekrény előtt állva nem tudtam dönteni, hogy miben mutatnék elég jól, majd ezekután cipőválságba kerültem - amit fájdalom* nélkül is fel tudnék venni, ahhoz - amennyiben célom az igényes nő látszata - a lábkörömlakkozás apró hiányosságait javítani kellene, viszont így várhatóan a kezemen is kell majd. Aztán sóhajtozva és logikus érvelést folytatva kötöttem egy ésszerű kompromisszumot (halkan jegyzem meg, hogy nem az igényesség és szépség nyert), felvettem a kurvaidegesítően szépen csilingelő karkötőimet, beparfümöztem magam, bársonyosra hidratáltam a lábszáraimat (hosszúnadrágban ez különösen fontos, de úgy éreztem, hogy a selymes bőr érzete nagyban javítana az életminőségemen) és eszembe jutott, hogy lejárt a bérletem. Itt összeomlottam és mindezt jelként értelmezve szabadság mellett döntöttem. Meg amúgy is utálok késni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindeközben enyhe hányingerem is van, és csak remélem, hogy a tegnapi bőséges étkezésnek (köszi anyu, finom volt, pláne az ubisali!) köszönhető és semmi köze nincs a Balatonban chupacabraként úszkáló szarfelhőhöz.

Úgyhogy most főzök még egy kávét és megnézem A szív hídjait.

* Vannak sebek, amik nehezen gyógyulnak és bizonyos cipők nem alkalmasak elsőrandis sétára (mintegy 6 km). Frissítés: minden sérülés ellenére megérte.