Van egy fiú, akinek tetszik az agyam. Úgy, ahogy van.

És nem a hanniballecteri megközelítésből.

"szívesen beszélgetnék még, mivel szeretnék majd randizni veled, de lassan kezdődik a foci VB, és még zuhanyozni is szeretnék, így elköszönök, szép estét, jó szurkolást!"

Nem én kezdtem a beszélgetést.

Elértem a szingliségnek azt a szintjét, amikor már másokat zavar, hogy egyedülálló vagyok.

Az ellensé barátnőm férjének szülei lajstromozták az általuk ismert, nekemvaló ifjakat, nem zavartatva magukat attól a ténytől, amely esetleg egy kapcsolat kibontakozásának alapvető gátja lehet, hogy közel 300 km és a teljes ismeretlenség választ el mindegyik legénytől.

Egyszer, testemet feláldozva a tudomány oltárán, nemes célokat szolgálva, szívesen tesztelném, hogy meg tudok-e enni egy egész doboz fagylaltot egyedül, egyszerre.

Csatlakoznom kellene a brit tudósokhoz.

Az univerzum bájos fricskája, hogy az elmúlt öt nap alatt négy pasi hívott randira, egyhez meghívattam magam, én viszont egy hatodikra várok.

Valahogy meg kellene találnom a kereslet-kínálat ideális arányát.

A vég felnőttség talán valahol ott kezdődik, amikor szombat éjjel, fél 12 felé, az első álmodból ébredve felhívod anyádat, aki bulizni ment a (nálad fiatalabb) barátaival és hazaérkeztének várható időpontja felől érdeklődsz kissé pikírt stílusban, majd kérdésedre meglepő fordulatként egy ismeretlen, (anyádhoz mindenképpen) fiatal férfihang Orbán Viktorként mutatkozik be.

Persze anyám a bulizós koromban sosem hívott fel telefonon és nem csak azért, mert akkoriban még nem volt mobilom.