Van, ami 13 év alatt sem változik: mászkálunk éjszaka az Andival a városban, fagyit eszünk és leesszük a ruhánkat, padon ülve a poros lábunkat bámuljuk, bölcselkedünk a fiúkról férfiakról, találgatunk és latolgatunk. Közben titkokat tudok meg és azt is tudom, hogy az Andi már megint túlgondol valamit, mert rosszul olvas a jelekből és igyekszem őszinte lenni, valahogy úgy, hogy ne fájjon, mert világosan látom, hogy a fiú férfi kitér Andi elől, mindegy, hogy miért, de nem akarja az Andit úgy, ahogy.

Van, ami nem változik, mert az Andi persze szerelmes, de nem abba, akibe illene, az Andi már megint nem volt őszinte magához és későn kapott észbe és most romok vannak, megint.

És aztán van, ami meg változik, mert bár sétálunk a Király utcában, de már nem abban a városban és nem dobozból esszük a fagyit és nem a holnapi vizsgára gondolunk, és rozét iszunk és cinkosan-cinikusan összemosolygunk a félrészegen hangoskodó húszévesek láttán. És neki már férje van meg gyereke, egy másik világban országban.

És aztán arra gondolok, titokban, hogy talán én is szerelmes vagyok, újra-megint-máshogy, és nagyon örülök, hogy nem vagyok igazi lány és nem alakítottam úgy a dolgot, hogy harmincéves koromra feltétlenül férjhez menjek, hajcihővel meg csinnadrattával, és szüljek egy gyereket, mert a társadalom, a biológiai óra és anyám ezt kívánja.

Öröm az ürömben, hogy a tányér még azelőtt eltört, hogy elmosogattam volna.

Azt hiszem, hogy mindenben meglátom a jót.

Remélem annak, hogy ma feszül rajtam egy olyan ruhadarab, ami amúgy nem szokott, csak a hőtágulási együtthatómhoz van köze és véletlenül sem a mostanság bevitt és feldolgozásra került kalóriamennyiséghez.

A nyár az az időszak, amikor körömkefével kell lábat mosni.

Amikor a volt fiúddal álmodsz, meg azzal, hogy megkérte a barátnője szerelme kezét, meg azzal, hogy elveszett a helyes, szőke, közös gyerekük és te találtad meg, és mindez ébredéskor szemernyi szívdobogást sem okoz, még csak értetlenül se forgatod a fejed reggel, mégis valami érztelmet keresve, pedig tudhatod már régről, hogy az álmok néha (m)ilyenek - furák, felkavarók, fájók -, még egy cinikus mosolyt sem eresztesz el, és a lelked se fáj, pedig szorongva várod azt az ismerős mélyensajgást, mert 100 nappal korábban valóban azt hitted, hogy örökre, de tényleg, fogadkoztál magadban és közben sírtál, és talán most is sírsz picit, de nem azért, mert már vége, hanem mert végre, azért az elég különös.