Amikor a volt fiúddal álmodsz, meg azzal, hogy megkérte a barátnője szerelme kezét, meg azzal, hogy elveszett a helyes, szőke, közös gyerekük és te találtad meg, és mindez ébredéskor szemernyi szívdobogást sem okoz, még csak értetlenül se forgatod a fejed reggel, mégis valami érztelmet keresve, pedig tudhatod már régről, hogy az álmok néha (m)ilyenek - furák, felkavarók, fájók -, még egy cinikus mosolyt sem eresztesz el, és a lelked se fáj, pedig szorongva várod azt az ismerős mélyensajgást, mert 100 nappal korábban valóban azt hitted, hogy örökre, de tényleg, fogadkoztál magadban és közben sírtál, és talán most is sírsz picit, de nem azért, mert már vége, hanem mert végre, azért az elég különös.