Szerelmi életem olyannyira lendületes, hogy még magam is csak kapkodom a fejem.

Szóval most ülök a szoba közepén* és azt latolgatom, hogy a lyukassá válás folyamatának mely pontját jelöljem ki választóvonalnak, így megszabadulva zoknikészletem jelentékeny részétől.

* Szerelmi életem lendületes változása miatt nemsokára hivatalosan is várost váltok, így esedékessé vált egy selejtezés, félek, hogy a fiúm nem fogad be az összes kacatommal együtt. Például költözéskor megáll az M7-en és kidobál néhány zacskót, esetleg a csomagtartó helyett a kukába pakol majd, amíg nem figyelek. A zoknijaim miatt még így is pirulni fogok, mert ő csak a decens, fekete példányokat ismeri, a csodás színes, csíkos, mintásak létezéséről sejtése sincs és már a rénszarvasos sízoknimra is felhúzta a szemöldökét reggel (éreztem, hogy egy pillanatra elhidegült), pedig azt direkt az erkélyen kávézáshoz vittem magammal, mert azért hűvösek a hajnalok, na.

Azért a rendszeres metrózás az én buddhista türelmemet és jóindulatú elnézésemet a tömegközlekedésben résztvevők butuska dolgai irányában is kikezdi, ma reggel már véres terveket szövögettem bizonyos embertípusok kiirtására megleckéztetésére. Egyelőre maradtam a hideg, fölényes és enyhén megrovó nézésnél, de talán majd, pusztán pedagógiai célzattal szavakba is öntöm felháborodásomat. Persze csak úrinősen.

Azt hiszem, hogy pénteki véradás legfelemelőbb pillanata nem az volt, amikor az engem csapoló fiatal leány kissé sápadt arccal néhányszor megtöcögtette a tűt, majd odahívta egy tapasztaltabb kollegáját és immáron két sápadt, összeszorított szájú nő hajolt fölém, akik komoran, szótlanul munkálkodtak a vénám felett.

De azért megtarthattam az 500 Ft-os utalványt.