A fiúm biztosan büszke lesz rám, ha hazajön: ha már összetákolta összerakta a szép, (nekünk legalábbis) új szekrényünket, rászántam az időt (megközelítőleg 3 teljes percet) és belepakoltam a ruháimat, amelyek eddig szertelenül hevertek festői és praktikus (igen, a nyáriak és a kihízottak alul) összevisszaságban a másik szobában az ágyon. (Igen, tudom, hogy már két hónapja itt lakom, de ez a kipakolás nem olyan dolog, amit érdemes elkapkodni.) Mondjuk azt nem fogom elárulni neki, hogy bár nagyívű terveim és csodás elméleteim (igen, szín és évszak szerint) voltak a rendszert illetően, valahogy a gyakorlati részhez érkezvén ezek modifikálódtak (igen, gyarapodott a szókincsem) és csak arra futotta, hogy az eredeti összképet megőrizve (igen, a nyáriak és a kihízottak alul) belapátoljam őket a szekrénybe. Tiszta szerencse, hogy az esküvőig biztosan nem fog fény derülni erre a csúfos hanyagságra (igen, arcomon a szégyen égető pírja), mert abban a szekrényben van az menyasszonyi ruhám és mivel egy becsületes lélek, ezért nem fog benézni.

Bár a blogomat olvassa.

Nem az a legdurvább, hogy férjhez megyek és még csak nem is az, hogy vásároltam egy menyasszonyi ruhát (jó, igaz, nem klasszikus darab), hanem az, hogy úgy tűnik, hogy minden meggyőződésem ellenére mégis lesz székszoknya. Őrület.