A fiúm biztosan büszke lesz rám, ha hazajön: ha már összetákolta összerakta a szép, (nekünk legalábbis) új szekrényünket, rászántam az időt (megközelítőleg 3 teljes percet) és belepakoltam a ruháimat, amelyek eddig szertelenül hevertek festői és praktikus (igen, a nyáriak és a kihízottak alul) összevisszaságban a másik szobában az ágyon. (Igen, tudom, hogy már két hónapja itt lakom, de ez a kipakolás nem olyan dolog, amit érdemes elkapkodni.) Mondjuk azt nem fogom elárulni neki, hogy bár nagyívű terveim és csodás elméleteim (igen, szín és évszak szerint) voltak a rendszert illetően, valahogy a gyakorlati részhez érkezvén ezek modifikálódtak (igen, gyarapodott a szókincsem) és csak arra futotta, hogy az eredeti összképet megőrizve (igen, a nyáriak és a kihízottak alul) belapátoljam őket a szekrénybe. Tiszta szerencse, hogy az esküvőig biztosan nem fog fény derülni erre a csúfos hanyagságra (igen, arcomon a szégyen égető pírja), mert abban a szekrényben van az menyasszonyi ruhám és mivel egy becsületes lélek, ezért nem fog benézni.

Bár a blogomat olvassa.