Vasárnap hazafele tartva elkapott a posztnyaralásos depresszió, bár az elmúlt egy hónap nagyjából annyira volt nyaralás, mint bármelyik másik, gyesen töltött hónapom, csak éppen táskában voltak a cuccaim és nem otthon* voltam. Persze azért nem panaszkodom, mert csak ilyen problémáim voltak, hogy a fenevad kölykömet hogyan fékezzem meg és néha el kellett húznom a fejemet a felesek és fröccsök elől, de lássuk be, nem vagyok alkalmas egyedülálló szülőnek. Aztán a posztnyaralásos depresszió azzal súlyosbodott, hogy ugyan végre összkomfortos a ház (azaz elvileg a megfelelő helyről a megfelelő helyre folyik a hideg-meleg víz, vécé is van, meg konnektorok is, meg a szemetet is elviszik), de azért még messze attól az állapottól, amit közepesnek mondanék (bár ha az exalbérlet barokkosan túlzó, eufemizmusokkal bőven ellátott hirdetési szövegét és árát vesszük alapul, akkor a ház mégis jó állapotban van). 

Ráadásul kiderült, hogy egy kibaszott szélcsatorna van az udvaron, úgyhogy feszülten figyelek, nem repül-e el a gyerek vízzel teli kismedencéje a konyhaablak előtt, amit reggel lemostam, úgyhogy látnám is. És mivel lemostam az ablakot, ezért most a nap tikkasztó sugarai is akadálytalanul hatolnak be a konyhába, ami felveti a függöny-sötétítő-karnis problémakört, de mivel ablakcserére készülünk (idén?), ezért nem szánnék túl sok időt-pénzt-energiát erre.

Aztán a gyerek ügyesen akklimatizálódik a falusi életmódhoz és igazi vidéki skilleket tanul, mert míg tegnap csak rettegett a legyektől, ma már a tőlem ellesett technikával, a upc médiabox-tájékoztatójával csapkodta az ablaküveget elszántan, legyek után vadászva.

* Ezen filozofálgathatnék egy ideig, mert ha ezt veszem alapul, akkor már teljesen otthon vagyok, pláne, hogy a nevem szerepel a tulajdoni lapon is.