Valami szénhidrátszegény rágcsálnivalót keresek a neten, persze ezer találat, paleo meg szafi, de a vége mindegyiknek az, hogy azért szénhidrátszegény, mert kicsi az adag.

Azt mindig sejtettem, hogy nem lesz egyszerű ügy, részben mert nem vagyok egy Fittipaldi, részben meg mert elég öreg vagyok már ahhoz, hogy beüljek egy pici, levegőtlen és büdös tanterembe, ahol egy kockásinges, kordnadrágos, büdösszájú, kopaszodó ötvenes pasi leereszkedő hangnemben, folyamatosan éreztett felsőbbrendűséggel és enyhe türelmetlenséggel (elvégre ő sem így képzelte el az életét), szexista poénokkal tűzdelve ecseteli a kreszt (amin a hímneműek térdcsapkodva röhögnek, a nőneműek egy része szolgálatkészen kuncog, mert ilyenkor ezt így illik, a másik része meg bólogatva nevet, hiszen nem róluk szól, én meg kiakadva mereszteném a szememet és harapdálnám a számat), miközben a második óra végére fehér nyálhab képződik a szája két sarkában, a hónalja pedig szúrós szagot áraszt a levegőtlen teremben, a kockás inge felett viselt műszálas pulóvertől. *

Arról nem is beszélve, hogy az autósiskolák honlapjairól úgy kell összevadászni az információkat (mit-mikor-mennyi-miért), most például az aggaszt, hogy néhány iskolában utalnak arra, hogy fénykép is szükséges a beiratkozáshoz (de miért?! és néhány helyen miért nem kell? de ha kell, miért nem írják?), de végülis mindegy, mert ebben a néhány iskolában pont elég nevetséges az ügyfélfogadási idő. Amúgy azt sem tudom, hogy az orvosi alkalmasságit hol kell kifizetni (és erről aztán tényleg semmi hír), viszont már most sikerült 142/74-es vérnyomást mérnem magamnak, pedig még csak rágondoltam, hogy elmegyek hozzá. (Aki amúgy már nem azonos azzal a háziorvossal, akihez a terhesség alatt jártam és feszt a vérnyomásommal piszkált, de már akkor nagyokat kell sóhajtoznom, ha elmegyek a rendelő épülete előtt.)

Az is vicces, hogy a Vöröskereszt megyei oldalán sincs túl sok érdemi infó a tanfolyamokról és vizsgákról, de sebaj, végülis semmibe nem kerül írni egy emailt, mondjuk az se kerülne sokkal többe, ha szépen feltennék ezeket, mert hát mire való egy honlap, ha nem erre, de ezek szerint én gondolkodom furán.

A legviccesebb meg az, hogy én, a spúrman, nem az árak alapján rangsorolom az iskolákat, hanem elérhetőség és ügyfélfogadási idő alapján, illetve most már plusz szempont a fénykép (nem)szükségessége, mert arra aztán igazán nem vagyok hajlandó. Nyomtatott igazolványképet? 2017-ben?

Amúgy ez egy általános jelenség, mármint az, hogy a legtöbb honlap csak dísznek van, (mondjuk egy pixeles logóval, meg néhány 2010-ben elavult hírrel) mert pont lényeges dolgok nincsenek fenn, amik miatt cserébe lehet telefonálni (nyilván csomószor foglalt) meg emailt írni és foglalkoztatni e célból Zsófiákat, Krisztinákat és Mancikákat, akik a cigiszünetben dohogva megbeszélik egymással, hogy na, már megint egy barom, aki, és válaszírás közben idegesen kopognak a billentyűzeten a hegyesre reszelt műkörmeikkel, mert nekik sok dolguk van még aznapra.

* Tudom, pont az ilyeneknek találták ki az e-learninget.

Nincs rá időm, majd jövő héten, ráér még... Időhiány: mindig ez volt az alapvető érvem, és igyekeztem is megindokolni, hogy éppen miért nem érek rá angolul tanulni, fodrászhoz menni stb, de most már én magam is kezdem megunni. 

Szóval következzen a lista, amit még az idén be akarok fejezni/el akarok kezdeni.

- bejelentkezni nőgyógyászhoz (most magamat nyugtatgatom, hogy hát ez rém bonyolult, mert ugye a ciklusom, miegymás, de valójában picit félek. Nem a nőgyógyásztól, nem a vizsgálattól, hanem az eredménytől.)

- beiratkozni autósiskolába, lehetőleg még az idén lezavarni a kreszt. (Bár erre elég kevés az esélyem, de ha áttolódik januárra, nekem az is jó. Ehhez sem kellene túl bonyolult dolgot tennem, de mentségemre legyen mondva, még csak pár hete választottam ki a sulit és ahhoz, hogy ügyfélszolgálati időben meg tudjak jelenni és a gyerek ne bégessen a fülembe, ahhoz G. is kell.)

- kirámolni a beépített szekrényt és nem hordott ruhákkal kezdeni valamit, ami nem azt jelenti, hogy új  szempontok alapján átválogatom és más sorrendben gyömöszölöm dobozokba, amelyeket visszateszek a szekrénybe.

- lefogyni 4 kilót. Nagyon vicces, hogy nagyjából ez tűnik a legkönnyebben kivitelezhetőnek, mostanában szeretek járni tornázni, na.

- nekiugrani a nyelvtanulásnak, kötetlen formában, podcastek, könyvek, miegymás

- minium heti három alkalommal karikázni a karcsú derék és lapos has érdekében, ha már megvettem nagy buzgalmamban tavasszal

- átválogatni a többezer fotót, ami az elmúlt másfél évben készült, lassan kevés lesz a 15 gb, amit a gugli ad és kitörölgetni a sohabenemfejezett blogbejegyzéseket. Vagy esetleg befejezni, de törölni reálisabb

Most hirtelen ennyi, nincs időm többet írni, mert mennem kell csavarogni a gyerekkel.

Na, megvan az újabb embertípus, akitől a hideg kiráz: az önjelölt írók, akiket a kicsit egyszerűbb emberek még éltetnek is.

Az ilyen emberek feltűnése nagylétszámú közösségi csoportokban valószínű, ahol álirodalmi stílusával és gyakori posztjaival (jellemző, hogy kezdetben valami újat, relevánsat posztol, majd a pozitív fogadtatás után bedob pár zsengét, amit évek óta az irasaim.docx mappában tárol) néhány nap alatt ismertté válik. Kialakul egy rajongótábora, jellemzően olyan emberekből, akik valószínűleg nem sokat olvashattak addigi életükben, mert akkor hamar észrevennék a terjengős, mesterségesen felduzzasztott mondatokat, a gyakran nem odaillő, rosszul használt kifejezéseket, a mondattani helytelenségeket, apróbb helyesírási hibákat, lopott fordulatokat. Stílusukra elsősorban humorosnak szánt modorosság jellemző*, ez főleg kínosan dagályos, végtelenül hosszú körmondatokban nyilvánul meg, amelyek között elveszik a lényeg, azaz a írás végére érve pont a sztori hiányzik, a csattanó, a felismerés, hogy miért is született a mű. 

* Egyébként imádom a valóban humoros modorosságot, például magamat a jobb napjaimon (nagyon sok vicces posztom van fejben), meg főleg a G.-t, aki mestere ennek, elmondhatjuk, hogy legelőször kifinomult modorossága kötötte gúzsba a szívemet.

Az új alapozóm ügyesen eltünteni azokat a piros foltokat az arcomon, amiket az új alapozóm okozott. 

Csináltam egy instagram-profilt*, (ha ilyen iramban haladok, lehet, hogy jövőre egy tumblr-t is fogok - vagy az már szánalmasan 2015?) és hirtelen lett két követőm (egy vadidegen meg egy elég távoli ismerős), és nem tudom, hogy mit diktál a netes illem, illik-e visszakövetni**, netán nyugodt szívvel leszarhatom?

#firstworldproblem

* Terveim szerint gátlás nélkül felpakolom majd az összes csodálatosra bjútiappolt tájkép- és gyerekfotót, amitől a facebook népét megkímélem.

** Az egykori Cinkes bekövetés szótól azóta is ráz a hideg, hát ettől se kevésbé.

Amúgy meg hesstegmetoo, bár az én történeteim inkább catcalling, semmint valódi, fizikai értelemben vett zaklatás, ettől függetlenül mély nyomott hagyott bennem, amikor kb 15 évesen egy rendezvényen valami fickó mögém állt és alaposan rámarkolt a fehér farmeres seggemre (teszem hozzá, világéletemben a testem méretei miatt aggódtam, és nagy lelki gyötrelmekbe került nekem fehér farmert felvenni, mert folyton úgy éreztem, hogy mindenki a seggemet bámulja és röhög. Monduk ez így 20 évvel később sincs másképp.) Aztán meg egyszer a barátnőm vizsgáztatója simogatta a sötétkék kappa melegítőfelsőm cippzáros részét, míg a barátnőm a vizsga részleteiről egyeztetett a vezetésoktatójával. 16 éves voltam, nemigen tudtam hova tenni, főleg, hogy semmilyen értelemben nem voltam vonzó kamasznak, zsíros arcbőr, kövér test, nevetséges frufru, simán lelógó, hosszú haj, többnyire csúnya farmerben, bő pólókban és az ikonikus kappa felsőmben jártam, bezzeg a barátnőm, karcsú termet, gazella-lábak, szép arc, szőke haj, miegymás. 

Aztán persze voltak a szokásosnak mondható füttyögések, csókollakédes, bámulások, beszólogatások, diszkóban nyomulósok, meg volt két pszichopata, zaklató pasi az életemben, de ők lelkileg zaklattak, nem fizikailag. Szerencsére mindig elég jelentéktelen voltam ahhoz, hogy ne kerüljek bajba, pedig elég bátran vágtam a nagyvárosi életbe (simán éjszakaiztam egyedül, kimentem a Józsira stb.). 

Bár most jut eszembe, hatodikas voltam, amikor egy buszos kirándulás alkalmával egy velem egykorú srác mellém ült és egyszerűen arcon puszilt, amit pofonok osztogatásával honoráltam. Már akkor is felháborított, és nem tudom, hogy ennek van-e köze ahhoz, hogy mindig kibújtam az első randis csókok alól. G. is megmondhatja, hogy hány kilométert kellett lejárnia ahhoz, hogy csókot válthasson velem.

De megdöbbenve tapasztalom, hogy sokaknak semmi se szent és a tízéves unokahúgomra már csorgatják a nyálukat akkor is, amikor farmer térdnadrágban és bő pólóban, loboncos hajjal mászkál, szóval véletlenül sem kihívó, semmilyen értelemben sem.

Nem tartom magam különösebben prűdnek; megfelelő szituáció esetén nyíltan, a dolgokat a nevén nevezve beszélgetek ürítési szokásaimról, szexuális dolgokról, szülésről, hüvelygombáról, menstruációról, de azért azt kezdem túlzásnak érezni, hogy időnként akaratlanul is betekintést nyerhetek óvatlan ismerőseim privát életébe, akik nem túl meggondoltan nyilvános kommenteket hagynak egy intim tölcsért reklámozó facebook-oldalon (vö megfelelő szituáció). Úgyhogy most már tudom, hogy Juditnak problémája van a tölcsér kiszedésével, mert megfelelő technika híján minden olyan lesz.

Vajon miért gyártanak 42-es méretben meglehetősen skinny nadrágokat? 

És én miért veszek ilyet?

A testalkatom lassan modelli méreteket ölt, csak nekem a legvékonyabb részem 90 centis, nem a mellem és a csípőm.