Két Dexter-epizód között, mintegy 10 perc alvás után, a lenyűgöző ismeretlen fotóját nézegetve hirtelen felmerült bennem az igény egy éles késre, szépen csillogó pengével* és a válaszra arra a kínzó kérdésre, hogy ki látott fantáziát a pisztáciás csoki megteremtésében és hogy miért nem ismerte még be, hogy ez egy nyilvánvaló gasztronómiai zsákutca: az aprócska pisztáciadarabok értelmezhetetlenek a 70%-os kakaótartalomban, felesleges nagyképűsködés csupán, mert az ember vár valamit a pisztáciától, és miután érdeklődve és várakozásteljesen végigette mind a 10 dekát** anélkül, hogy bármiféle élményt okozott volna - azonkívül, hogy egy slendriánul sorjásra hagyott darabka felsértette a szájpadlását - , eléggé megbánja, mert semmi értelme nem volt. (Majd iszik rá egy pohár vizet és az elfogyasztott kalóriák nyomasztó árnya alatt elmegy sürgősen fogat mosni, és sűrűn fogadkozik, hogy sohatöbbet.)

* Amit hatásvadászan az arcom elé emelve, élét a rézsútos délutáni napfényben megcsillantom, majd gonosz vigyorral elégedett mosollyal nekilátok - kamera lassan körbefordul, aláfestésként szaggatott hegedűszó száll - paradicsomot szeletelni, szép, kedves, a paradicsom dimenziójában értelmezhető egyforma mértani egységekre.

** Nem akarok róla beszélni, többszöri mintavétel és azonos tesztkörülmények voltak, meg tudom magyarázni.