Azt hiszem, hogy nem az a leghatékonyabb módja a költözésnek, hogy egyszerre mindent kipakolok a lakás közepébe, majd iszonyodva nézem a holmimennyiséget (hajjaj, a fiúm nem is sejti), majd két órányi kétségbeesett próbálkozás után elmegyek szombatestézni, hogy aztán másnap reggel, félig törött nagylábujjal újfent kétségbeesve üljek a halmok tetején és várjam a fiúmat. (Aki még nem sejti, hogy például csak a könyveim töltenek meg három hatalmas hajléktalanszatyrot.)