Na, még csak a második beszoktatási napon vagyunk, de azt hiszem, kiérdemeltem a leghanyagabb anyuka címet. 
Kezdjük ott, hogy múlt hétfőn tartottak egy 2,5 órás szülői értekezletet, amit egy roppant kemény és roppant apró széken gubbaszkodva kellett eltölteni, és rém dörgedelmesen ismertették a rendszabályokat, amit én lelkiismeretesen jegyzeteltem, csak éppen azt nem tisztáztuk, amit pontosan vinni kellene. Nagyjából másfél óra után a szülők türelme elfogyott, és kb úgy viselkedtek, mint egy csapat kamaszgyerek, fecsegtek, telefonoztak, roppant aktuális kérdéseket tettek fel (például kell-e naptejet vinni, ha délelőtt kint játszanak a gyerekek, ezt tényleg állati fontos tisztázni így nyár végén), a végére meg aztán teljes lett a káosz.

Ismertették a beszoktatási tervet, ami egyáltalán nem abból állt, hogy engem a második nap tízórai után elzavarnak. Ez nyilván nem nekem rossz, hanem a kölyöknek, akivel reggel megbeszéltük, hogy déletlőtt ott leszek vele és majd együtt hazajövünk ebédelni. Ennek megfelelően egyetlen jellel* ellátott ruhadarab nincs vele, pontosabban egy csomó ruhájában van jel, csak mivel örököltük őket, ezért nem az övé, sapkát nem vittünk és még a kinti cipője is fűzős.
Arról meg pláne nincs fogalmam, hogy mi kell az ottalváshoz, elvileg semmi, gyakorlatilag ezek szerint bármi.

Szegény kis kölyköm annyira meg volt szeppenve, hogy tízóraizáskor szorosan összezárta a száját és csak nagy rábeszélések után volt hajlandó enni. Szerintem akkor se evett volna, ha csokival kínálják.

* Lesz külön poszt.