Ha a ruhákat csak feleannyira jó minőségű anyagból készítenék, mint a szorgos ázsiai gyermekkezek által belevarrt címkét, akkor nem fordulhatna elő az, hogy a ruhát előbb sikerül egy véletlen mozdulat során kilyukasztani, mint a címkében céltudatos tettlegességgel bármiféle kárt tenni.
Az mondjuk még az élet megfejtésre váró rejtélyei közé tartozik, hogy miért smsezek rettentően fontos dolgokról a húgommal, amikor mindketten egész nap internet előtt ülünk és internetképes telefonokkal rendelkezünk és minimum három felületen tudnánk azonnal, ingyenes üzenetet váltani, úgy, hogy nem korlátoz minket az önkifejezésben a felhasználható karakterek mennyisége.
Tegnap a kerek kockával a jelenben többek között beszélgettünk a fingásról*, bár fontosnak tartom leszögezni, hogy ennél a résznél én csak passzív résztvevője voltam a társalgásnak. Aztán meg sóhajtva megemlítette a munkahelyével kapcsolatban, hogy hát ugyan minden frankó, de azért hiányzik egy nő a programozócsapatból. Itt én rögtön lelkes érdeklődést mutattam, erre azért képes vagyok, magabiztosan tudok egyetlen nő** lenni egy programozócsapatban, mindenképpen előrelépés lenne a mostanihoz. Ekkor ő elgondolkodva nézett - én közben az erényeimet ecseteltem, hogy milyen ügyes, kedves és aranyos egyetlen nő tudnék lenni egy programozócsapatban, ha már programozni nem tudok - majd így szólt: "De hát te okos is vagy!" Itt megörültem, szerintem bele is pirultam és már épp belekezdtem volna egy álszerénykedős magyarázkodásba, ám pár másodperc után hozzátette: "Persze máshogy, mint a többiek."
* Örvendetes, hogy közel 2,5 év kihagyás után mintegy 30 perc alatt sikerült ilyen kifinomult szintet hozni.
** Nagyjából ez az egyetlen szkillem a munkaerőpiacon.
Ma ezt mondták nekem, bókként*:
"De ez nem meglepő, hiszen most vagy a legszebb férfikorban!"
*Utólag többször, egyértelműen tisztáztuk: bók volt.
Vannak dolgok, amik meglepően hosszú ideig tudnak fájni. Néha azt hiszed, hogy ó remek, elmúlt, de aztán elég egy rossz pillanat és ismét előjön.
Ilyen a seggemben az izomláz. Múlt péntek óta.
Két Dexter-epizód között, mintegy 10 perc alvás után, a lenyűgöző ismeretlen fotóját nézegetve hirtelen felmerült bennem az igény egy éles késre, szépen csillogó pengével* és a válaszra arra a kínzó kérdésre, hogy ki látott fantáziát a pisztáciás csoki megteremtésében és hogy miért nem ismerte még be, hogy ez egy nyilvánvaló gasztronómiai zsákutca: az aprócska pisztáciadarabok értelmezhetetlenek a 70%-os kakaótartalomban, felesleges nagyképűsködés csupán, mert az ember vár valamit a pisztáciától, és miután érdeklődve és várakozásteljesen végigette mind a 10 dekát** anélkül, hogy bármiféle élményt okozott volna - azonkívül, hogy egy slendriánul sorjásra hagyott darabka felsértette a szájpadlását - , eléggé megbánja, mert semmi értelme nem volt. (Majd iszik rá egy pohár vizet és az elfogyasztott kalóriák nyomasztó árnya alatt elmegy sürgősen fogat mosni, és sűrűn fogadkozik, hogy sohatöbbet.)
* Amit hatásvadászan az arcom elé emelve, élét a rézsútos délutáni napfényben megcsillantom, majd gonosz vigyorral elégedett mosollyal nekilátok - kamera lassan körbefordul, aláfestésként szaggatott hegedűszó száll - paradicsomot szeletelni, szép, kedves, a paradicsom dimenziójában értelmezhető egyforma mértani egységekre.
** Nem akarok róla beszélni, többszöri mintavétel és azonos tesztkörülmények voltak, meg tudom magyarázni.