Elég nehéz elhinni, hogy valami ennyire simán alakul, úgyhogy most keresem az apróbetűs részeket.

Már tudom, hogy mit akart üzenni az univerzum a tegnap drámai hirtelenséggel lezúduló monszunnal. Azt, hogy mindig legyen nálam esernyő és váltózokni. A strandon is.

Bár ezt szerintem inkább anyám akarta üzenni, összehúzott szemmel, "látodelőremegmondtamédeslányom" arckifejezéssel: gyermekkorom kiruccanásaira mindig külön zacskóba csomagolt váltózoknit ("Bármi történhet!" - mondjuk kifejezetten érdekelne az a kritikus helyzet, amiben egy tiszta, száraz zokni a megoldás...) kellett vinni, a hátizsák mélyére süllyesztve meg óvszerre hasonlító esőkabátot (zacskóban, nyilván) és természetesen zacskó is volt a vizes holmiknak, meg zacskó - bárminek. Nem mintha az összes többi holmi, egyesével nem lett volna külön zacskóba csomagolva. (Az Olympos citromleves-flakonba csomagolt teának/narancslének minimálisan két zacskója is volt, az üveg nyakára gondosan befőzőgumival ráfogatva, ami szükségtelen elővigyázatosság, tekintve hogy amúgy is minden be volt zacskózva.)

Bár szilveszterkor megfogadtam, hogy egyetlen vadul hangzó ötletre sem mondok (azonnal) nemet*, de talán arra, hogy a főbérlőm elhív nyaralni kettesben Horvátországba, szerintem egyértelműen és határozottan nemet fogok mondani.

* Ennek köszönhetően sokat fejlődött az érvelési technikám, tiszta haszon.

A barátnőmnek beszámoltam a lenyűgöző ismeretlenről:

"és milyen sorozatokat néz?"

"nagyjából amiket mi"

"hú, az biztató , akkor nagy baj nem lehet vele!"

Azért jó tudni, hogy vannak még emberek, akiknek rendben van az értékítéletük és nem hagyják magukat befolyásoltatni a társadalom által közvetített, hagyományos vonalat képviselő, kissé talán idejétmúlt értékrendszertől.

Vajon az, amikor egy barátod, miután lemondja átszervezi az aznap estére beütemezett óvatos duhajkodást, úgy búcsúzik tőled a cseten délután négykor, hogy "na, most hazamegyek aludni (...) te is aludj jól, mintha frontint szednél", azt jelenti, hogy kezdtek túl öregek lenni?

Ma a munkahelyemen kaptam 3 darab óvszert.

Amúgy tök decens munkahelyen dolgozom.

Amikor egy hétéves a vállamra teszi a kezét és a maga minden kedvességével, komolyságával, empátiájával és bölcsességével vigasztalón kijelenti, hogy "Ne búsulj, egyszer majd neked is biztosan lesz férjed!", azért az elég vicces. Meg szívszorító is.

Mondjuk éppen sem bánatos, sem vigaszraszoruló nem voltam, de ez semmit sem von le belőle.

Szóval a reggelem valahogy úgy indult, hogy felébredtem (kitűzött idő után háromnegyed órával), térben és időben dezorientált lévén tompán hevertem még negyed órát (egy órás késés, heló...), megtettem a kötelező köröket, hogy megfelelően higiénikus legyek, aztán a lejtőn konkrétan akkor indultam meg igazán lefelé, amikor a szekrény előtt állva nem tudtam dönteni, hogy miben mutatnék elég jól, majd ezekután cipőválságba kerültem - amit fájdalom* nélkül is fel tudnék venni, ahhoz - amennyiben célom az igényes nő látszata - a lábkörömlakkozás apró hiányosságait javítani kellene, viszont így várhatóan a kezemen is kell majd. Aztán sóhajtozva és logikus érvelést folytatva kötöttem egy ésszerű kompromisszumot (halkan jegyzem meg, hogy nem az igényesség és szépség nyert), felvettem a kurvaidegesítően szépen csilingelő karkötőimet, beparfümöztem magam, bársonyosra hidratáltam a lábszáraimat (hosszúnadrágban ez különösen fontos, de úgy éreztem, hogy a selymes bőr érzete nagyban javítana az életminőségemen) és eszembe jutott, hogy lejárt a bérletem. Itt összeomlottam és mindezt jelként értelmezve szabadság mellett döntöttem. Meg amúgy is utálok késni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mindeközben enyhe hányingerem is van, és csak remélem, hogy a tegnapi bőséges étkezésnek (köszi anyu, finom volt, pláne az ubisali!) köszönhető és semmi köze nincs a Balatonban chupacabraként úszkáló szarfelhőhöz.

Úgyhogy most főzök még egy kávét és megnézem A szív hídjait.

* Vannak sebek, amik nehezen gyógyulnak és bizonyos cipők nem alkalmasak elsőrandis sétára (mintegy 6 km). Frissítés: minden sérülés ellenére megérte.