Nohát, most éppen 14 évvel érzem magam fiatalabbnak: bekávézva ülök a tételeim, beadandóim határidős munkám fölött és koffeintől kerek szemekkel számolgatom, hogy hány órám van még a feladatokra. Pont mint főiskolás koromban. Csak akkor kevesebb dolog vonta el a figyelmemet (de az kétségtelenül prímán), mert akkor még internetezni könyvtárakba és számítógépes termekbe jártunk, ahol sorba kellett állni a hangosan kercegő gépekért.

Persze ha időben nekiálltam volna, akkor most nem ez lenne, de hát a világ nem fordul ki a négy sarkából és én sem kezdek neki időben a feladataimnak. Egyébként januárban vállaltam be, mentségemre szóljon, hogy egész jó pénz és nem agysebészet, és akkor a terheshormonjaim miatt felfutó ágban voltam. Jó ötletnek tűnt, na.  

Éppen most rúgtam bele akkorát a hűtőszekrény aljába azzal a bizonyos lábujjammal, hogy a köröm berepedt, bevérzett és csak remélem, hogy nem tört el.

Háteztbazmegnemhiszemel.

A sors iróniája/kedvessége, hogy néha míg az egyik kezével elvesz, de a másikkal meg azért ad is valamit. Így történhetett meg, hogy ugyan megrándítottam a bokámat (nem először, és valószínűleg nem is utoljára), de a másik lábam hónapok óta lerohadni készülő nagyujja váratlan gyorsasággal (szinte) begyógyult.

Az van, hogy már régóta utazgatnak emberek az űrben, meg vannak önvezetős autók, meg kitaláltak egy rakás életmegkönnyítő cuccot, de hogy miért nem alapértelmezett a világító billentyűzet és távkapcsoló, hát azt igazán nem értem. Pláne, hogy valami rosszul értelmezett dizájnnak köszönhetően a távkapcsolók roppant ergonomikusak, karcsúak és kézbesimulók, és van rajtuk ezer felesleges gomb a négy használt mellett, de félhomályban/sötétben még az sem egyértelmű, hogy melyik felével fordítsam a tévé felé.

Jó, tudom, a tévé a nyugati világ mételye. Meg a családi altató.