Ma már megettem 5 folyóméter sütiszélét (reflexből, komolyan) és még maradt legalább annyi, és nem azért, mert akkora gigászi mézes krémest sütöttem, hanem kicsit túlbecsültem a tulajdonságaimat és képesnek éreztem magam arra, hogy kinyújtsak 4 mézes lapot, pedig a korábbi tapasztalatokból okulhattam volna. Szóval sikerült egy olyan sütit készíteni, ami feleakkora, mint kellene és van földrajza: domborzata süticsúcsokkal, lekvárfolyói, jól tagolt partjai kis öblökkel, daraszigetei és siralomvölgye. És az egészet bevontam csokival, ami pont úgy néz ki, mint valaki odaszart volna, majd érezte, hogy ez azért gáz és udvariasan elgereblyézte.

Ez a süti feliratkozott a sohatöbbet-listámra, a kinger maxi king szelet mellé, aminek a karamellszószából még most is van a tűzhely és a konyhaszekrény közé kövülve, annyira masszív, hogy el kéne gondolkodni az építőipari hasznosításán. (Ennek ellenére egyébként a kész mű gyakorlatilag szétfolyt.)

Nagyon mókásnak találom, hogy csak olyan ismerőseim lájkolnak fitneszedzős oldalakat, bejegyzéseket, videókat, akikre egyébként valóban ráférne egy kis fogyás (10+). És az rendben van, hogy mentálisan dől el egy csomó minden, de mondjuk a zsírégetés az pont nem.

Egyébként pont leszarom, hogy ki hány kiló, ha neki az jó; a fantomkilókon aggodalmaskodó, divatból mindenmentesen étkező emberek viszont nevetségesek. Szerintem jó megenni egy rakás csokoládét, vagy jól beszalonnázni, és ezzel nem a jelenleg feleslegesen rajtam lévő 10+ kilót kívánom legitimizálni, mert akkor is ugyanezt ettem és tettem, amikor 63 kiló voltam. (Csak akkor egyedül éltem, ráértem heti 10 edzésre menni és lusta voltam bevásárolni. De csoki mindig volt otthon.)

Az idei zserbóm mellé majd tálalni kell egy kis lekvárt meg néhány pohár vizet.

A tegnap reggel úgy indult, hogy hajnali ötkor belegyalogoltam a konyhában egy méteres víztócsába, miközben épp arról értesültem telefonon, hogy anyukámat éppen elvitték a mentők.