Ma reggel G. kétségbeesett arccal, kiscica-hangon megkért, hogy hozzak neki tiszta nadrágot, mert ő nem találja őket.

Egyetlen összerakott szekrényünk van. Egy akasztós résszel és három polccal. Amibe előzékenyen az ő ruháit pakoltam be, elvégre ő jár emberek közé. (Meg gondoltam, hogy idővel csak sor kerül a többi szekrényre is.) És nem találja a nadrágjait.

(Mentségére legyen mondva, hogy eddig nem zaklattam elég asszertíven a lakberendezési elképzeléseimmel, inkább csak aranyosan sóhajtoztam,  aztán mostanában meg a szarságok mellé némi izomgyulladás/gerincsérv/nemtudommi is társult, szóval kevésbé alkalmas időszak arra, hogy az enteriőrrel nyaggassam.)