Az imént teljesen megsemmisülten távoztam a gyerek szobájából.

Az altatási ceremónia részeként néhány szabadon választott dalt kell elénekelnem neki, ám mivel nem túl bő a repertoár, ezért én magam is halálra unom magamat és tűkön ülök, hogy mikor hagyhatom abba (általában sokkal nagyobb tempóval éneklek, hogy hamar a végükre érjek), de azért szíven ütött, hogy az első kettő, udvariasan végighallgatott lassanjáracsigabiga után a gyerek közölte, hogy köszöni, ennyi elég volt és óvatosan csukjam be a szobaajtót.