A tegnap legszürreálisabb pillanata nem az volt, amikor a stoptáblánál szépen kicsorogtam a forgalomba, majd a helyzetet úgy próbáltam megoldani, hogy úgy tettem, mint aki ott sincs (levettem az összes lábam a pedálokról és szerintem a kormányt is elengedtem és roppantul bíztam benne, hogy mások megoldják helyettem), hanem az, amikor a tornán (ahova két kihagyott hónap után újra elmentem) az öltözőben az egyik lány cinkos mosollyal gratulált, és én éreztem már, ez rém kínos lesz, és nem csak azért, mert épp egy bugyiban ültem a padon. Így inkább úgy tettem, mintha nem hallottam volna, de újra megismételte a gratulációt. Mondtam neki, hogy köszönöm, bár ez attól is függ, hogy mihez gratulál éppen (itt még halvány remény élt bennem, hogy a házhoz, mert régebben beszélgettünk a témáról, meg egy tornásztársunk segített a banknál), de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a babához. Éreztem, hogy megfagy a levegő az öltözőben (hat másik, alig ismert nő hallgatta a párbeszédet), mikor bejelentettem, hogy ahhoz igazán nem szükséges gratulálni, mert nem úgy alakult. 

Egy közepesen tapintatos ember szerintem erre úgy reagálna, hogy vörös fejjel, zavartan meglapogatja a hátamat és mormol egy közhelyes jajjnagyonsajnálomotneharagudjot, a kevésbé tapintatos csaj ehelyett tovább firtatta a dolgot. Igyekeztem a testbeszédemmel tudtára adni, hogy erről nem pont most, nem pont itt és nem pont vele szeretnék beszélni, ezt észlelte is és felkiáltott, hogy látja, mennyire megviselt a dolog. Majd folytatta tovább a kérdezősködést.

Mivel nem akartam modortalannak tűnni, ezért szűkszavúan válaszolgattam, egészen addig, míg azt nem mondta, ő rémesen parázik a csok miatt bevállalt harmadik gyerek miatt, hiszen lassan 36 lesz, ekkor közöltem vele, hogy én is annyi vagyok, viszont innen már csak röhögni bírtam. Tegyük hozzá, nem túl őszintén.

Egyébként nem tabu és nem titok a téma, ha valaki igényli, akkor szívesen beszélgetek vele erről, de lehetőleg nem úgy, hogy épp izzadt fejjel, egy szál bugyiban ülök néhány idegen között, akik nem feltétlenül, vagy maximum  egy katasztrófaturista szintjén kíváncsiak a dologra.

Azert reggel hatra vezetesorat intezni meg tolem se volt okos otlet.

Aztan lehet tippelni, hogy fogok-e sirni ma. 

a, mar azelott, hogy beszallok a kocsiba

b, hazafele az uton

c, a masodik dehonesztalo megjegyzes utan

d, nem, mert kemeny csaj vagyok

Mindenesetre azert feltettem egy reteg vizallo szempillaspiralt is, mert a hosszu, dus pillak roppant lenyegesnek tuntek az elmult fel oraban.

Valahogy nem figyeltem 5 percre és hirtelen nyár lett, pedig a téli cipőim meg ott sorakoznak az előszobában*.

Meg közben újra titkos féreg foga rág, január óta a negyedik felvonás, szerencsére most már csak úgy köhögök, mint egy tüdővészes és csak alig fáj tőle jobboldalon, a vállam alatt. Ezt mondjuk nem is értem, de azt sem, hogy miért hozom négy hónap alatt négy év betegségátlagát. Ezenkívül persze azt sem értem, hogy hogyan lehet a világűr határtalan, de ez egy másik poszt lesz majd. (És azt sem, hogy ez másokat miért nem nyugtalanít és engem miért.)

És azon még nem is szorongtam, hogy holnap újra vezetni megyek. 

* Bár a közelgő költözés (1-3 hónap) is szerepet játszik az amúgy sem túl jól fejlett takarítós-pakolós morálom hanyatlásában, mert én már csak dobozokba és zsákokba akarok pakolni, nem pedig a beépített szekrényben helyet csinálni, azt valahogy felesleges munkának érzem.