Száraz novembert tartok.

Mondjuk nem alkoholtól szárazat, csak csokoládétól. Nagy reményeim vannak, a hét eddig jól sikerült, mondjuk a sikerhez részben az is hozzájárult, hogy G. nagyon szim- és empatikusan esténként a konyhában fogyasztotta el a napi betevő csokolédáját.

Aztán meg senki se mondja, hogy nem törődöm eléggé mások prosztatájával, így no-shave novembert is tartok, persze a magam módján, szóval bocs, G.

Nem volt hiábavaló a macskát befogadni, így lassan a gyereknek is el lehet magyarázni a táplálékláncot és az élet rendjét.

Az első áldozat egy helyes kis cickány volt, szerencsétlennek fél órán keresztül nyomkodta a hasát, mint egy kis sípolós állatkának, ma viszont szintet lépett és egy megtermett egeret kapott el. Igazán szerencse, hogy már csak a dekapitálás után érkeztünk haza, viszont most hever egy fejetlen tetem a kert közepén, amivel én egyáltalán nem akarok kezdeni semmit, de az is eléggé nyomaszt, hogy egy fejetlen tetem hever a kert közepén. 

G. szerint nem probléma, egy lapáttal és egy jól irányzott csuklómozdulattal át kell segíteni a 'gazba', és arról elmélkedik, hogy szerinte Durrell Az amatőr természetbúvár című könyvében részletesen leírja, hogy hogyan kell gondosan preparálni az egereket. 

A feminizmusom pontosan itt ért véget: úgy érzem, hogy az egérpong (és minden, ami élő, vagy valaha élt egerekkel kapcsolatos) férfimunka, és most a megsemmisülten elkotródok a konyhába mosogatni. 

Szombat óta sír a lelkem.

Na jó. Elismerem, mostanában valóban megesik, hogy a szükségesnél valamivel ritkábban mosom meg a hajamat, de azért tőrdöfés volt a szívemnek, mikor a kölyök álmélkodva tapogatta a frissen mosott-szárított frizurám és kérdezgette, hogy "Anya, lecserélted a hajadat?".

Úgy érzem, hogy át kell gondolnom a külsőmmel kapcsolatos véleményemet. 

Nemrégi több fotó is készült rólam, és míg nem láttam őket, titkon abban reménykedtem, hogy legalább egy lesz, amire - természetesen néhány gondosan megválasztott filter után - lecserélhetem a facebook profilképemet (amit két éve készítettem, néhány gondosan megválasztott filter alkalmazásával), gondoltam ideje megtudni az ismerőseimnek, hogy rajtam aztán nem hagy nyomot az idő, a falusi élet, meg a gyerek. 

Várakozásomban csalatkoznom kellett, ugyanis egyetlen kép sincsen, amin számomra elfogadhatóan nézek ki. Mélységes döbbenettel vettem tudomásul, hogy a frizurám (jó, ez eufemizmus, G. szokta levágni a végét, én meg a frufrumat nyirbálom) elképesztően előnytelen, roppant fura a fejformám, főleg oldalról, nagyon öreg a bőröm, és hát a rafinált öltözködési próbálkozásaim sem segítenek abban, hogy húsz kilóval vékonyabbnak tűnjek. 

Pedig az egy olyan nap volt, amikor gondosan megtervezett, nagyjából kompromisszummentes szettem* volt, megfelelő cipővel, sminkeltem is, és oké, volt egy kis orkán, de az sem magyarázat a hajamra. Az arcbőröm tragikus, én eddig azt hittem, hogy a színe még a nyári napsütést idézi, viszont sokkal jobb szó rá a cserzett. 

Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet, pedig minden nap megpróbálom elkészíteni a tökéletes szelfit, amelyeken viszont tényleg borzasztó vagyok, rossz fények, torzító lencse, viszont most már el kell fogadnom a tényt, hogy így nézek ki. 

* Értsd: nem volt semmi rámbiztostűzve/utólag fércelve, a zakóval sem a blúzom hiányosságait próbáltam eltakarni, és még a harisnyám is vadiúj volt.