A kölyöknek alig több mint két és fél évesen komoly tervei vannak a jövőre nézve: ha majd nagy lesz, nemcsak pontosan olyan nagy ciciket szeretne, mint nekem vannak, hanem olyan lógósakat is. 

Lógósakat.

Sírok.

Remélem nagyon energikus és egészséges leszek a remek napindító cékla-répa-narancs smoothie-tól, mert elég sok munka volt előállítani, és még sokkal több eltakarítani, mert véletlenül rosszul szereltem össze a turmixgépet.

Az ízéről annyit, hogy igyekszem a befektetett munka mennyiségének megfelelően lelkesedni és szinte érzem, ahogy egekbe tör a hemoglobinszintem. 

A néni-ügy másnap folytatódott, amikor délelőtt negyed 10-kor bekopogott a bejárati ajtón, pénz és kenyeret kérve. 

Ettől azért egy kicsit stresszes lettem, mert oké, egyszer bóklásszon be a nyitott kapun, de aztán harmadnap lehetőleg ne találkozzak már össze vele a konyhában, csak mert a bejárati ajtót sem szoktuk kulcsra zárni. 
Annyi kiderült róla, hogy valóban azon a környéken lakik, amit említett, a lánya és az unokája is vele él, és más házakhoz is bejáratos, szóval az élete nem kizárólag azon fog múlni, hogy a buszpénzem egy részét nekiadom, úgyhogy viszonylag nyugodt lelkiismerettel fogok az emeleten lapítani, ha legközelebb kopácsol az ajtón. Persze mivel azért egyelőre - aránylag - jóléti problémáink vannak, nem zárkózom el attól, hogy alkalmanként segítsünk, viszont nem óhajtom magamra venni egy komplett család problémáit, pláne, ha azok jelentős része lustaságból fakad. (Harmadlagos forrásból tudjuk, hogy a lánya és az unoka közül valamelyik munkanélküli, de lehet, hogy mindkettő, és persze meglehet, hogy betegség okán munkaképtelenek, de ezt majd kiderítjük.)  

Elég szürreális része volt a napnak, amikor a közepesen ízletes gombaleves békés kanalazgatása közben elbaktatott a nagyon kinövéses arcú öreg néni a konyhaablakunk előtt*.

Aztán persze azóta is tipródok, hogy jaj, csak ne szokjon ide, mert először csak egy kevés pénzt kér zsemlére (kapott, meg némi ételt is), aztán meg majd társaságot, és előbbivel szívesebben tudok szolgálni, mint hogy egy idegen néni traccspartnere legyek, mert én nem vagyok annyira terézanya, hogy vállalni tudjak lelkileg egy vadidegent, meg aztán amúgy is, mi van, ha csak feltérképezte a terepet és majd jönnek lopni. Bár ezen egy kicsit röhögnöm kell ha számba veszem az ingóságainkat, ugyanis a legnagyobb értéket a Vodafone-nál második legolcsóbbként kapható telefonom (aminek a kijelzőjét bő egy hét után törtem apróra), illetve a múlt héten vett tíz mázsa barnaszén jelenti, meg esetleg a karácsonyra kapott 4 kilónyi használt Duplo, bár nem tudom, hogy ez mennyire kurrens árucikk az orgazda-piacon. Aztán az is lehet, hogy valóban átvert és kihasználta azt a lágy szívemet, és védtelen, sanyarú sorsú, magányos öreg néninek tettetve magát csal ki pénzt a hozzám hasonlókból és a pénzt nem is zsemlére költi majd, bár ez kevésbé valószínű, mert szárazárun és kenyéren kívül csak bágyadt gyümölcsöt tud magának a kisboltban vásárolni.

* A mi hibánk, napközben általában nyitva van a nagykapu, nem mintha becsukva bármitől védene, ugyanis kulcsunk az nincs hozzá.