Időnként teljesen elfelejtem, hogy van blogom. Vagyis több is.

Érdemben egyébként nincs mondanivalóm, vagyis volna, de mire odajutok, elfelejtem.

Az egyedül töltött éjszaka és reggel keserű tapasztalata, hogy számtalan teremtő gondolat és vizualizáció után sem főzi meg magát a kávé.

Igen, a hétköznapokban elég jó dolgom van, az első koffeinhiányos nyöszörgésemre ágyba kapom a kávét.

Vajon kilötyögött-e a mai adag* langyos vizeletem a táskámban, miközben a laborba tartottam, és vajon egy tízes skálán mennyire volt megalázó szabadkozni a vizeletben úszó kis dunsztosom miatt, amikor betoltam a recepciósnak a kis ablakon, hogy felmatricázza?

Azt, hogy pontosan hány órát töltöttem a kórházban vérvétellel, majd holnap megírom a terhesblogban.

* Holnap már nem viszek vizeletet a táskámban, mert bár úgy tűnhet, nem szokásom, a terhesélettel jár együtt, hogy egyszerre több helyen is érdeklődnek az anyagcseretermékeim iránt. Egyébként lassan kifogyunk a miniüvegekből, úgyhogy őszintén remélem, hogy nem találnak benne semmi aggasztót, ami miatt ismételni kéne a vizsgálatot. 

Azzal a tudattal viszonylag nehezen tudok önfeledt small talkba bonyolódni a munkahelyem előtt a főnökömmel, hogy fél deci langyos vizelet lötyög a ridikülömben egy remélhetőleg jól záródó kis üvegben.

A hézagos anatómiai ismereteim miatt vasárnap este nagyjából két órán keresztül azt hittem, hogy izolált lépvénatrombózisom van.

Pedig ezerszer megfogadtam, hogy soha többet nem guglizok rá tünetekre.

Már annyira unom a munkahelyemen az ostoba fecsegéseket, összeesküvés-elméleteket, migránsozást/zsidózást/szalonnáciskodást, hogy inkább beletemetkezem a munkába.

Mostanában ilyen rémálmaim vannak, hogy felfedezem, hogy rémesen korpás a hajam és hogy úgy megyek a nőgyógyászhoz vizsgálatra, hogy nem mostam meg és nem frizuráztam különös gonddal az altestemet.

Amióta 3 hetente járok a nőgyógyászhoz (és név szerint előre köszönnek a recepción, ami szerintem tök ijesztő, sosem akartam annyit járni egészségügyi intézménybe, hogy megjegyezzék a nevemet), azóta sokat gondolkodom, hogy mik lehetnek az orvosok preferenciái a pácienseik szőrviselési szokásait illetően.  

Még nem döntöttem el, hogy megsértődjek-e vagy örüljek, hogy egyetlen ismerősöm se invitált meg a gyerekkori képeket megosztós fészbúkos játékba. Persze nem mintha kiraktam volna képeket, de akkor is.

A sors igazán lefoghatná a kezem, amikor véletlenül nem vagyok rest megvalósítani a pillanatnyi felindulásaimat és akkor most nem sütöttem volna 10 perces bögrés pillefánkot,  amiből a bögrés rész igaz, a 10 perc azért túlzás, de szemethunyok, ám a pillefánk kifejezés meg kegyetlen átverés.

Az én pillefánkjaim ugyanis messze vannak a beígért, aranybarna, pihepuha fánktól, viszont úgy néznek ki, mint a rántott karfiol, vagy mintha Donatella Versace napégette arcán durva bőrbetegség lenne. Mindeközben valahogy úgy alakult, hogy a közepe mégis kissé nyers.

Most mélyeket kell lélegeznem, hogy ne hívjam fel ordítva a kolléganőmet és ne magyarázzam el neki, hogy a kéréseim 50%-os teljesítési aránya sajnos távol áll attól, amit ideálisnak tartok, és én nem látom, ha ő a leveleimet olvasva esetleg bólogat, vagy motyog is magában valamit, a gondolatait le kell írnia nekem levélben, lehetőleg még aznap.