Szóval a bank nagyon aranyosan megvette nekünk a házat, de szakembert nem adott hozzá, így kicsit nehezített pályán vagyunk most. 

A heti terveim közé tartozik, hogy a vizesember nyakára rálépek és ott ugrálok kicsit, néhány percig, csak hogy érezze, én mit érzek akkor, amikor arra gondolok, hogy 10 napunk van, emitt az összes cuccunk, amott meg a pusztulat. Ezt lehet szó szerint érteni, momentán víz csak nyomokban van, áram is hasonlóan, levert csempék, felszedett burkolatok, itt-ott lyukak a falban, lengedező drótdarabok, kosz, légytetemek, ablakréseken befújó szél és nyikorgó parketta. Minden adott ahhoz, hogy nagyon hangulatosan a hazug, sumák, slendrián vizesember légcsövére lépjek, esetleg majd bejátszok egy kis szaggatott hegedűszót, és nem festem ki a szemem, mert akkor sokkal félelmetesebb vagyok. (És azért majd hörgök is egy kicsit.)

Írnám, hogy kezdek parázni, ha nem paráznék folyamatosan, viszont most párhuzamosan, egyszerre tudok rettegni több dologtól is, igazán, már megérte megvenni a házat. Én a szorongásaimat egy idő után el szoktam sóhajtozni G-nek, aki jó férj módjára igyekszik távlatokat kínálni, úgyhogy a legnagyobb szemétség tőlem, hogy itt sajnáltatom magam, miközben ő intézkedik, rontbont, felnőtt módjára viselkedik, keresi a pénzt, amit költhetek (helló, GYES...), és most nekem kellene őt támogatni, vigasztalni, erőt adni, meg csupa olyasmit, amit a kereszténydemokraták elvárnak a nejektől. 

Úgyhogy megyek is a konyhába mosogatni, ahol amúgy annyira meleg van, hogy a reggel fél kilenckor elkészült tökfőzelék még mindig nem hűlt ki.