Figyelembevéve a gyerek váratlan zajokra és a légmozgásra* adott eddigi reakcióit, az időkép szerint ma délutántól augusztus végéig együtt fogunk rettegni a széltől és a viharoktól.

Csak ő még simán befér az ágy alá. 

Persze igyekszem majd példamutatóan úrinősen pánikolni, már gyakorlom hozzá az arckifejezést, de azért titokban reménykedem, hogy az időkép túlzott és/vagy G. még a beígért vihar előtt hazaér, én pedig három-négy párnával az arcomon átvészelhetem a megpróbáltatásokat.

* Egyetlen kósza szellőre is fintorog, picit erősebb szélnél pedig ördögűzősen tekereg és kétségbeesetten visít.

Az univerzum néha igazán rohadék, kínosan tartja magát az egyensúlyhoz, és ha netán történne valami jó, akkor lehetőleg azonnal kioszt két kurva nagy pofont, nehogy 5 percnél tovább teljesen elégedett és nyugodt legyek, hogy jé, végre előre haladunk, és igazán remélem, hogy itt meg is áll a dolog.

Az úgy volt, hogy a február közepe több szempontból mozgalmasra sikeredő és igazán ígéretes, kihívásokkal teli évet jósolt, hiszen megtaláltuk a Házat, Amit Azonnal Meg Akartunk Venni, Pedig Falun Van és ezzel napra pontosan egy időben sikerült összehozni egy utódot is, valamint akkor még határozottan úgy tűnt, hogy hamarosan vezetni is megtanulok. 

Hát ezekből mára a ház maradt meg reális elképzelésként, már ha a biztosítós végre kijönne. Ezzel kapcsolatban egyszerre villannak fel idilli pillanatképek arról, hogy ülünk a (z egyelőre nem létező) teraszon és vad madárcsicsergés közepette kávézgatunk, és jelenetek a Pénznyelő című Tom Hanks-filmből, mert most már résen vagyok és igyekszem nem túl boldognak tűnni, nehogy hátulról is odabasszon egy nagyot az uni. 

A vezetéssel amúgy az van, hogy mély válságba kerültem, és ha meglátok egy tanulóvezetőt, akkor összeugrik a gyomrom és sírnom kell. A gond az, hogy erről senkivel sem beszélhetek - hát most leírom ide -, mert egyesek egyből elkezdenek basztatni - valljuk be, valahol jogosan* -, hogy hát ezt előbb is meggondolhattam volna, konkrétan mielőtt kifizettem volna az első részletet. Mások meg csak legyintenek, hogy hát ez csak a tőlem szokásos kishitűség, olyan nincs, hogy ne tudnék megtanulni. De se egyesek, se mások nem tudják, hogy az utolsó órámról hazafele tartva végigbőgtem az utat, emellé még itthon is nagyjából 2 órát sírtam, és azt sem tudják, hogy mit érzek, amikor az oktató finoman ugyan, de lebasz, hogy már megint túl hirtelen fékeztem és egyébként is rosszkor és induljak már el, zöld a lámpa és mégis miért nem váltottam már régen kettesbe. 
Azt érzem, hogy állati hülye vagyok, ilyen érzés lehet valóban butának lenni úgy, hogy ezt mások is tudják. (Eddig magam előtt is egész jól takargattam az ostobaságomat, szóval most dupla kín erre ráébredni.)
És pedig én személyre szabott oktatót kaptam, türelmeset és megértőt, mert protekcióm van, és óra végén mindig megdicsér, ami mondjuk éppen szöges ellentétben áll az óra alatti közléseivel. Azt érzem, hogy egyszerűen nem megy, eltelt 10 óra, de képtelen vagyok az előírásoknak megfelelő finom mozdulatokkal fékezni, gázt adni, kormányozni, és akkor a külvilágról nem is beszéltem: nagyjából fogalmam sincs, hogy mi zajlik az autón kívül, hogy mennyi 30 centi a padkától, hogy mikor kezdjek el fékezni, hogy melyik táblát figyeljem, néha arról sincs fogalmam, hogy mégis meddig tart a sávom. 

Na, hát aztán hogy folytassuk a drámát, időrendben haladva, néhány hétig úgy is volt, hogy lesz még egy kölkünk. Már épp azon gondolkodtam, hogy lassan valahogy el kéne mondani az oktatónak is, hogy nem hirtelen hízásnak indultam, de még mielőtt a megfelelő kontextust kitalálhattam volna, a soron következő ultrahangon kiderült, hogy gond van, és nem kicsi. Még jó, hogy a dokim pénzhajhász (vagy alapos, ez nézőpont kérdése) és 2-3 hetente visszahívja az embert, mert nagyon szar lett volna a 12. heti uh-n szembesülni ezzel. Mondjuk az sem esett valami jól, hogy a konzíliumra felkért orvos meglehetősen lényegretörően közölte, hogy lehetőleg mihamarabb szabaduljak meg tőle. Hát, ez megtörtént, és bár nem ezt tartom életem tragédiájának, de azért ez most elég szar.

Mindezzel párhuzamosan - tényleg, 5 percig se lehetett igazán örülni semminek se - kiderült egy súlyos betegség is a családban, és csak reménykedni tudok, hogy ezzel a sok szarsággal most már egyenesbe hoztuk a dolgainkat és idénre le van tudva a rossz. (És akkor a házzal kapcsolatos dolgokra mindenképpen optimistán tekintek, pedig ki tudja, hogy milyen csontvázak fognak kiesni a szekrényből.) 

És még kövér is vagyok.

 *Valahol meg rohadtul nem jogos, mert ahhoz, hogy tudjam, hogy milyen, meg kellett próbálnom, és hát vannak olyanok, akik ennél komolyabb dolgokat is félbeszakítanak, elválnak például.

Tényleg, lehet örülni, végre lekerülnek a télikabátok, alakul az anyuka-szín*, meg virágoznak a fák meg ilyenek, és ezzel egyidőben megkezdődött a homokozószezon is, amiből nekem most egy hét után már totálisan elegem van. 

A játszóterezés amúgy is megterhelő lelkileg, bár most, hogy szereztem pár anyuka-barinőt, akikkel lehet falanxban közlekedni a járdán, így kicsit valamivel könnyebb, de ez a homokozószezon, ez irtó gáz. Kezdjük eleve azzal, hogy mostantól mindenhova egy komplett szett homokozójátékkal kell indulni, mert sosem lehet tudni, mikor fordul úgy a sorsunk, hogy előttünk terem egy homokozó, és inkább cipelek egy zsákot, mint 5 másodpercenként megállítsam a kis faltörő kosunkat abban, hogy kiszedje valaki kezéből a lapátot. Akivel egyébként még igen sok dolgunk van szocializáció terén, például mert neki minden kell, egyszerre, azonnal, és bár korábban nem zavarta, ha hozzányúltak a  holmijához, most akkor is ordít, ha közben két másik, idegen labda van a kezében és épp egy harmadikat bűvöl. 

Ráadásul ezzel egyidőben el kell vonni a figyelmét a motorokról, a tologatós játékokról, labdákról, a babapiskótát osztogató kezekről**, és az egyéb, csudálatos holmikról. Ma például egy elektromos kisautó és az abban száguldozó kétéves kölyök borzolta a kedélyeket és kergette haza a kisfiús anyukákat, ami ráadásul hangos dáridózenét is játszott, hogy egészen biztosan meghallja mindenki. Ráadásul Kevinkéék amúgy is egy hangos, kellemetlen és borzasztóan kiterjedt család, akik valahogy mind a környező lépcsőházakban laknak, szóval senkinek se volt őszinte a mosolya, amikor az autó felé zombicsapatként meginduló kölyköket kellett visszarángatni.

És akkor a lakásban mindenhova egyenletesen eljutó homok- és kavicsmennyiségről nem is beszélek, mert tiszta szerencse, hogy nem vagyok takarításmániás, akkor ugyanis biztosan megütne a guta. 

* Kézfej, alkar, arc jóval színesebb, mint ilyenkor elvárható, mert az anyukák ráérnek a csodás délelőttökön a homokozó szélén homokvárakat építeni a tűző napon. 

** Nagyon haragszom a játszótéri etetőkre, baszki, 3 lépésre lakik mindenki, és különösen azokra vagyok zabos, akik nagyon cukinak találják a nassolgató gyerekeket és szívesen elosztogatnak egy zacskó piskótát, csakhogy az én lányom egy végtagokkal és fejjel rendelkező, enyhén korpulens tápcsatorna, szóval nála nincs olyan, hogy egy darab piskóta, de ha van, akkor éktelen üvöltés és tekergőzés is. 

Nekem igazán semmi bajom a használt holmikkal, a gyerek holmijainak jelentős részét örököltük, illetve használtan vettem, de az eladók szövegértelmezése visszatart attól, hogy komolyabb bizniszeket bonyolítsak. 

Jártam már így babakocsival (esernyőkocsit kerestem, erre kaptam 5 ajánlatot, ezek között volt mindenféle multifunkciós, meg lapracsukható, de egyik sem esernyő, ami az egyetlen szempont lett volna), ma pedig kiskabátot keresek a gyereknek, leírtam a vékony kabát és/vagy széldzseki szavakat, erre eddig csak steppelt télikabátokról kapok képeket, hát komolyan bazmeg, április van, miért keresnék télikabátot? Ráadásul meg szoktam nézni, hogy ki az eladó, mert a liberalizmusom addig nem terjed, hogy akárki levetett kabátját ráadjam a gyerekre, és ennek a nőnek az idővonala tele van egybeírthesstegekkel és apának szólítja a férjét, úgyhogy talán akkor se vásárolnék tőle, ha nem csupa télikabátot próbálna rámsózni. 

Sokáig azt hittem, hogy a gipszbe öntött babatestrészeknél nincs bizarrabb, aztán erre tessék, szembejön ez.

Innen már csak egy lépés mondjuk az elpusztult kiskedvencek kiöntése és élethűre festése, plusz pénzért esetleg valahogy belekomponálni a lakás enteriőrjébe. 

Sajnos most már teljes bizonyosságot nyert, hogy egészen mélyen sem rejtőzik bennem szemernyi ösztönös tehetség az autóvezetést illetően. Sem. Pedig egészen péntekig reménykedtem, hogy majd simán menni fog, aztán nagyjából a tizenötödik percnél elérkezett a válság*.

*Mondanám, hogy mélypont, de az meglehetősen pozitív lenne, hiszen onnan már nincs lejjebb.  

A második vezetésórámon egészen addig a pillanatig voltam rettentő magabiztos* (maximális sebesség 40 km/h), amíg rá nem jöttem, hogy a városból kifele menet azon a szakaszon még nem én vezettem és hogy jönnek szemben és mögöttem is autók. Ettől csodálatosképpen teljesen megzavarodtam és nagyjából egy hajszál választott el attól, hogy a kormányt elengedve ne fogjam be a szememet és ne kezdjek rémült sikítozásba. De mivel pókerarcú úrinő vagyok, ezért  inkább hagytam, hogy az oktató belekormányozzon, aki aztán lemondó sóhajjal biztosított arról, hogy tényleg mindenkivel megtörténik, hogy amit 50 méterrel korábban, egy elhagyatott útszakaszon kiválóan tudott, azt képtelen megismételni forgalmi helyzetben. Ettől csak egy kicsit éreztem magam hülyén. 

* Már persze ahhoz képest, hogy míg az első alkalommal a megbeszélt találkahely felé haladva nagyjából levegőt is alig kaptam az izgalomtól, ma már csak kicsit hiperventilláltam, mielőtt beszálltam a kocsiba.

Jobban megnézve a ma reggel alkotott sminkemet, a szemhéjpúderemre ráírt 12 órás, extra tartós hatás sokkal inkább fenyegetés, mint használatra ösztönző tulajdonság.

Az első tavaszi napon általában mindig előtör belőlem a vidéki származásom*, így most alig várom, hogy kiültethessem a paradicsompalántákat.

Azokat, amiket még el se vetettem, és annak a háznak a kertjébe, amit még meg se vettünk.

* Ez amúgy igen érdekes, mert gyerekkoromban gyűlöltem a kerttel járó munkákat, a befőzést és borzasztóan irigyeltem azokat, akik boltban vették a paradicsomot és a lekvárokat.

Annyi aggódnivalóm lett hirtelen, hogy azt se tudom, min szorongjak éppen, és mivel normálisan egyszerre csak egy dolgon tudok pánikolni, ezért lassan időbeosztást kell készítenem, hogy mindenre jusson idő. 

Őrület.