Már megint a vezetés. 

Persze ezzel a címmel írhatnék a többi balsorsomról, de bizonyos dolgokról nem tudok, a házzal kapcsolatban meg csak annyi, hogy esnek ki a csontázak a szekrényből, és most nem az előző tulaj által hátrahagyott egér- és légytetemekre gondolok.

Sok víz fog még lefolyni a hátamon (hátunkon - gondolom oktatóként sem lehet könnyű), mire vizsgaközelbe jutok. Tegnap folyamatosan baromságokat csinaltam, időnként fogalmam sem volt, hogy miért parancsol rám, hogy fékezzek (még nem tartok ott, hogy mindig észrevegyem, mi zajlik az autón kívül), úgyhogy félidőben szünetet kértem. Miközben az oktató kiszállt az ügyeit intézni, én a kormányra roskadva komolyan elgondolkodtam, hogy a kulcsot a szőnyeg alá teszem és hazaszaladok, de mivel gyáva vagyok, ezért még szenvedtünk negyven percet. Ez az idő bőven elég volt arra, hogy még sokkal hülyébbnek tűnjek, mint amennyire szerintem valójában vagyok, mivel egy jobbra kanyarodás után hosszú másodpercekig álltam a parkoló autók sávjában és azt gondoltam, hogy dugó van. És persze nem én vettem észre, hogy rossz helyen vagyok. Itt már az oktató sem tudott mit mondani, csak két elcseszett sávváltás után jött vissza a hangja, majd megígérte, hogy ezt nem meséli el senkinek. 

De azért jó dolgok is történnek: virágzik az orchidea, lassan virágozni fog a saját vetésű levendula és a fél éve elvetett mangó is mutogatja magát.

Minden vezetesora elott abban remenykedem picit, hogy az oktato kedvesen felajanlja, hogy ma o vezet, en uljek az anyosulesre.

Bar ennek nem lenne sok ertelme. 

Nem győzöm elégszer elmondani (leírni), hogy van egy házunk és egy csomó hitelünk, ám ezzel kapcsolatban sajnos nem az őszinte öröm az, amit leginkább érzek, és nem az egértetem, a légytemető és a szarcsíkos vécé miatt, amit az előző tulaj rém igényesen otthagyott. Múlt héten ezen kívül még többször okozott agyvérzésközeli állapotokat a volt tulajdonos, erről fogalmazgattam is gyújtó hangú posztokat, de aztán megoldódott a helyzet, például a néhány mázsa szemetet mégis elvitte a padlásról. Ahogy a villanykapcsolók, foglalatok, konnektorok egy részét is. 

Közben az is van, hogy napok óta próbálom fotózható állapotba hozni a lakást, amiben még 3 hétig lakunk, csak mert kellenének képek a hirdetéshez. Viszont most már kezdem megérteni, hogyan készülnek azok a képek a lakáshirdetésekben, amelyeken néha nyüszítve röhögtünk, vagy elborzadtunk, mert gyakorlat és profi apparát híján elég nehéz eltalálni a megfelelő szöget, ami lényegi információkat közöl; a megfelelő fényviszonyokat (a műtőzöld vécében például nem találja a fókuszt a tablet), illetve ne feledkezzünk meg arról az apróságról sem, hogy egyáltalán nem szeretném, ha a mi privát cuccaink szerepelnének hónapokig (bár amennyit kérnének érte, talán évekig) különböző oldalak hirdetéseiben (neadjisten valami vicces válogatásban), szóval mindent igyekszem eltenni, ami elöl van, de egy ekkora lakásban elég nehéz ügy, eleve ezért szerettünk volna egy házat. És én most már nem helyet szeretnénk keresni a holmiknak a szekrényekben, hanem zsákokba és dobozokba csomagolni, viszont azt is érzem, hogy a dobozkupacokra és a selejtezés fázisaira a tisztelt lakásvásárló közönség egyáltalán nem kíváncsi. 

Aztán az is nyomaszt kissé, hogy az első lakásukat vásárlók rózsaszín szemüvegén át nézve nem gondolkodtunk olyan, az összeshez képest aprónak tűnő költségekben és tárgyakban, amelyek nélkülözhetetlenek egy kertes házban, így a hétvégén elvertünk egy jókora összeget kalapácsra meg nem tudom mikre, viszont járólapot még egy négyzetcentit se vettünk, illetve a füvet se tudjuk lenyírni a kertben. 

Aztán persze ez megannyi konfliktusforrást jelent G-vel, pedig valójában még nincs is min vitatkozni. 

És holnap reggel még vezetni is megyek. 

Vajon nalam meg a godor alja is gorongyos?

Igen, vezetni indulok.

Nem elég, hogy a mindennapi teendők, a költözés, a szekrényemből kilógó ruhák, a szelektálás nyomasztó terhe sötét fellegként ül a vállamon, most meg még a google is baszogat, hogy tegyek rendet. 

Van egy házunk.
Meg 15 év adósságunk.

Az MP-projekt elindult, stílusosan a fürdőszobával kezdünk.

Szóval úgy esett, hogy egy zavaróan közeli pillanatban költöznünk kell, mert úgy esett, hogy - még mielőtt felmondtunk volna - felmondtak nekünk. 

A terminus valamivel rövidebb, mint amit mi kitűztünk volna, ezért most - belépő szintű Stockholm-szindrómásként* - párás szemmel, nosztalgikusan hallgatom az egyébként meglehetősen utált autózajt és szívom a szomszéd sokkal jobban utált cigifüstjét, miközben levegő után kapkodva pánikolok, mert még nincs kezünkben a kulcs és nem ástuk meg a gödröt a kerti budinak, mert a fürdőszoba jelenleg annyira undorító, hogy kezet mosni se szívesen mennék be.

És valahogy addig jogsit is kéne szereznem. (Szíves megnyugtatásul: nem fogok.)

* Még az otp-s bankkártyámat is bánatosan szemlélem (bankot váltottunk), holott némi vad gyűlöleten kívül, amit a számlakezelési/utalási díjak láttán érzek, semmi más érzelem nem fűz hozzájuk. 

A tegnap legszürreálisabb pillanata nem az volt, amikor a stoptáblánál szépen kicsorogtam a forgalomba, majd a helyzetet úgy próbáltam megoldani, hogy úgy tettem, mint aki ott sincs (levettem az összes lábam a pedálokról és szerintem a kormányt is elengedtem és roppantul bíztam benne, hogy mások megoldják helyettem), hanem az, amikor a tornán (ahova két kihagyott hónap után újra elmentem) az öltözőben az egyik lány cinkos mosollyal gratulált, és én éreztem már, ez rém kínos lesz, és nem csak azért, mert épp egy bugyiban ültem a padon. Így inkább úgy tettem, mintha nem hallottam volna, de újra megismételte a gratulációt. Mondtam neki, hogy köszönöm, bár ez attól is függ, hogy mihez gratulál éppen (itt még halvány remény élt bennem, hogy a házhoz, mert régebben beszélgettünk a témáról, meg egy tornásztársunk segített a banknál), de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a babához. Éreztem, hogy megfagy a levegő az öltözőben (hat másik, alig ismert nő hallgatta a párbeszédet), mikor bejelentettem, hogy ahhoz igazán nem szükséges gratulálni, mert nem úgy alakult. 

Egy közepesen tapintatos ember szerintem erre úgy reagálna, hogy vörös fejjel, zavartan meglapogatja a hátamat és mormol egy közhelyes jajjnagyonsajnálomotneharagudjot, a kevésbé tapintatos csaj ehelyett tovább firtatta a dolgot. Igyekeztem a testbeszédemmel tudtára adni, hogy erről nem pont most, nem pont itt és nem pont vele szeretnék beszélni, ezt észlelte is és felkiáltott, hogy látja, mennyire megviselt a dolog. Majd folytatta tovább a kérdezősködést.

Mivel nem akartam modortalannak tűnni, ezért szűkszavúan válaszolgattam, egészen addig, míg azt nem mondta, ő rémesen parázik a csok miatt bevállalt harmadik gyerek miatt, hiszen lassan 36 lesz, ekkor közöltem vele, hogy én is annyi vagyok, viszont innen már csak röhögni bírtam. Tegyük hozzá, nem túl őszintén.

Egyébként nem tabu és nem titok a téma, ha valaki igényli, akkor szívesen beszélgetek vele erről, de lehetőleg nem úgy, hogy épp izzadt fejjel, egy szál bugyiban ülök néhány idegen között, akik nem feltétlenül, vagy maximum  egy katasztrófaturista szintjén kíváncsiak a dologra.

Azert reggel hatra vezetesorat intezni meg tolem se volt okos otlet.

Aztan lehet tippelni, hogy fogok-e sirni ma. 

a, mar azelott, hogy beszallok a kocsiba

b, hazafele az uton

c, a masodik dehonesztalo megjegyzes utan

d, nem, mert kemeny csaj vagyok

Mindenesetre azert feltettem egy reteg vizallo szempillaspiralt is, mert a hosszu, dus pillak roppant lenyegesnek tuntek az elmult fel oraban.

Valahogy nem figyeltem 5 percre és hirtelen nyár lett, pedig a téli cipőim meg ott sorakoznak az előszobában*.

Meg közben újra titkos féreg foga rág, január óta a negyedik felvonás, szerencsére most már csak úgy köhögök, mint egy tüdővészes és csak alig fáj tőle jobboldalon, a vállam alatt. Ezt mondjuk nem is értem, de azt sem, hogy miért hozom négy hónap alatt négy év betegségátlagát. Ezenkívül persze azt sem értem, hogy hogyan lehet a világűr határtalan, de ez egy másik poszt lesz majd. (És azt sem, hogy ez másokat miért nem nyugtalanít és engem miért.)

És azon még nem is szorongtam, hogy holnap újra vezetni megyek. 

* Bár a közelgő költözés (1-3 hónap) is szerepet játszik az amúgy sem túl jól fejlett takarítós-pakolós morálom hanyatlásában, mert én már csak dobozokba és zsákokba akarok pakolni, nem pedig a beépített szekrényben helyet csinálni, azt valahogy felesleges munkának érzem.