Vajon hányszor hangzott már el a világtörténelemben, hogy 'á, ugyan, ennyiből még nem lesz baj'?

Most úgy tűnik, hogy meglehetősen eseménydús évnek nézünk elébe, és ha év végén még mindig egy ágyban alszunk G-vel, akkor onnan már nagy zűrök nem lehetnek.

Egyszerűen nem tudom, hogy milyen célt szolgál evolúciósan a premenstruális világvégehangulat. Tényleg, képtelen vagyok elképzelni, hogy bármiféle előnnyel jár, ha az ember lánya bizonyos napokon legszívesebben a gondolataival ölne, egész nap ágyban fetrengene, de természetesen az se lenne jó és mindeközben olthatatlan vágyat érez felfalni nagyjából 4-500 gr szénhidrátot. 

Ha csak arra nem való, hogy az ember lánya elgondolkodjon ezen, és úgy intézze, hogy a következő hónapban már ne menstruáljon. 

Amúgy persze ma kezdődik az egészségügyi tanfolyamom, ami legalábbis végeláthatatlan hosszúságú lesz és még nem is szorongtam azon, hogy idegen helyre kell menni, nálam sokkalta fiatalabb emberek közé (a múltkori kreszvizsga előtt megnéztem az aznapi vizsgázók életkorát, és a 80 emberből én voltam a kilencedik legöregebb, nyilván most sem lesz ez másként). A társasági életemet egyébként jól jellemzi, hogy reggel óta azon gondolkodom, hogy mit vegyek fel az alkalomra, mert tulajdonképpen lassan két éve, hogy senki sem támaszt követelményeket a megjelenésemet illetően. Amióta itthon vagyok, nem voltam olyan helyen*, ahol alulöltözött lettem volna tornacipő-melegítőnadrág-otthoni pólós viselettel (na, nem mintha melegítőben bármikor is megjelentem volna az emberek között), de gondoltam most már illene normálisan, de azért nem túlzón felöltözni, úgyhogy a csudálatos blúzaimat most kihagynám, viszont a G. pólójában meg mégse mennék, de a kettő között valahogy nincsen ruhám. 

Aztán még fel is kéne hívom az autósiskolát, mert zavarbaejtően közel kerültem ahhoz, hogy autóba üljek, de el fogok ájulni a rémülettől, ha közlik, hogy akkor holnap reggel hét óra. 

És most iszonyúan vissza kell fogni magam, hogy ne zabáljak fel egy tábla csokoládét, vagy ami még kínos is lenne: a gyerek kekszkészleteiből egy jelentékeny mennyiséget. 

* Jó, most hazudtam, mert voltam színházban nemrég, ahova pontosan úgy sikerült felöltözni, mint aki évek óta nem járt a falu határain kívül, ezért belepréselte magát az egyetlen sötét színű nadrágjába, meg felvette a fénykorából megmaradt zakóját, amit persze egész este huzigált magán, mert fénykorának méretei még nem egészen azonosak a jelenlegi méreteivel, és arra ne is térjünk ki, hogy a zakó színében és anyagában passzolt-e a nadrággal. 

Nagyon érdekes, hogy ha nem ülök gép előtt, akkor folyton vicces blogposztot fogalmazgatok fejben, ám amint lenne 15 percem erre a célra, máris üres aggyal bámulom a tiszta lapot. Ami azt illeti, nem csak egy vicces mém* a mommybrain, hanem a kiábrándító valóság is egyben, de szerencsére keveset szorongok a fiatalkori (a 40 az új 30, szóval tök fiatal vagyok) elbutulásomon, mert folyton elfelejtem, mommybrain, ugye. És én még csak a kialvatlanságra sem tudom fogni, mert május óta a kölyök kiválóan alszik, nem kell sehova se rohannom, csak oda megyek, ahova akarok és akkor, amikor én akarok, gyakorlatilag ennyire stresszmentes még soha nem voltam (és most nagyvonalúan tekintsünk el a belépő szintű generalizált szorongásaimon, ezen kívül ugyanis nem parázok semmin), mint most. 

Ennek ellenére azonban hülye vagyok, mint egy kő, és körülbelül annyira vagyok érdekes, szellemes és szórakoztató, (és percek óta keresem a megfelelően drámai hasonlatot) mint egy volt szobatársam, aki rémesen unalmas volt és komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne ásítozzak az arcába már akkor, mikor megláttam. 

* Én egyáltalán nem szoktam nevetni az ilyen vicceskedő anyucis képeken, helyeslőn sem bólogatok a humorosnak szánt önigazolásokon, hogy miért néznek ki az anyukák szarul/miért néz ki a lakás szarul stb.

... ettem már banánt, mogyorót, ittam tejeskávét, közel egy liter vizet, kétszer pisiltem, befontam a hajamat, lecsipkedtem a bazsalikomot, cseteltem anyukámmal, készítettem száz szelfit (a kaleidoszkópos különösen vicces), összeírtam a sürgős teendőimet arra az időszakra, amikor már nem a kreszt kell tanulnom, vágyakozva gondolok dolgokra, amiket megtehetnék, de most tanulnom kell (még az ablakmosás is vonzó tevékenységnek tűnik), és most blogolok, pedig még mindig nem sikerült kikapcsolnom az automata javítást a tableten, úgyhogy minden, automatán kijavított szavamat manuálisan is ki kell javítani, máskülönben egy elűzött nigériai kiralyfi magyar nyelven írt segélykérő levelének ékes és talányos stílusa köszön vissza soraimból.

Oké, elfogadom, hogy az otthon melegének megteremtese (bármit is jelentsen ez valójában) a 'nő' feladata, de elég nehéz valódi karácsonyi hangulatot teremteni, ha a kibaszott grincs a házastársad.

A gyerek meg majd megnézi az interneten, hogy mi is az a karácsony.

Az eddig megvásárolt (és továbbiakban megvásárolni kívánt) ajándékokat elnézve már csak az a kérdésem, hogy mihez kezdünk a roppant előrelátással - akcióban - megvásárolt 10 tekercs karácsonyi papírral, mert a meglepik vagy nagyon picik, vagy nem nálam vannak, esetleg egy A4-es papírra vannak nyomtatva. 

Rettentően öregnek érzem magam, amióta van gyógyszertári hűségkártyám. 

Közismerten gyűjtögető típus vagyok, apám után örököltem, szóval igazán nem leszek meglepve, ha százévesen majd érdekes hír leszek, mert a lakásomban felhalmozott kincsek, dobozok, textilmaradékok, jó lesz az még valamire szemétkupacok között utat kell vágjon a polgármester, amikor jön majd a születésnapomat ünnepelni tortával és rezesbandával. 

Emellé páratlan emlékezet is társul, tehát pontosan tudom, hogy melyik doboz mit rejt, hány centiméter fényes szalagom van és mennyi fel nem használt kreatív alapanyag.*

Pontosan ezért bosszantó, hogy tudom, hogy létezik egy darabka méteráru, amit a mérete folytán nem dobtam ki (jó lesz az még valamire), és egy rövid ideig találtam is funkciót neki, de aztán nyilván újra eltettem valahova, hiszen jó lesz az még valamire. És most éppen jó lenne valamire. Felforgattam (és többé-kevésbé visszapakoltam) minden létező helyet, kivéve azt az egyet, ahol az a darabka rejtezik, viszont most már a telefonomat és a gyerek cumisüvegét sem találom, bár utóbbit a gyerek rejtette el.

* Maradjunk annyiban, hogy ez a tudásom más, sokkal hasznosabb tudás elől foglalja a helyet az agykapacitásomban.

Ismét haladó szinten szorongok, és most már arra is képes vagyok, hogy több, egymástól független témán aggodalmaskodjak egyidejűleg. Magic.

Ezek részben köthetők a karácsony témakörhöz (jövőre akinek november 30-ig nem lesz meg az ajándéka, az sajnálatos módon kimarad a körből), részben meg azért, mert ma egy recept miatt volt egy utunk a gyerekorvosi rendelőbe, amit kétféleképp is meg lehet közelíteni, de mivel ezt nem rágták a számba és konfliktuskerülő vagyok, ezért bementünk a beteg kölykök közé. Mondjuk nagyjából 5 percig voltunk ott, és szigorúan az előtérben tartózkodtunk, úgyhogy igazán remélem, hogy semmi kacifántos kórságot nem kapott el a gyerek. Én mindenesetre azóta hányingerrel küzdök, bár csekély esélyét látom, hogy 10 perc alatt elhatalmasodott volna rajtam valami kór, de ugye sose lehet tudni. (Egyébként valamelyest vigasztal, hogy a rendelőből kijött gyerekekkel ugyanabba a patikába mentek be, amelyikbe aztán mi.)

A Gyerek. Retteg. A. Csodálatos. Kézzel. Készített. Tütüjétől.

Sírtam. Sírok.

De ma érzékenyítő tréninget tartok és balerinákat fogunk nézni, meg aranyos kisbabákat kézzel készített tütüben, és ráadom a zsiráfra is, hátha megbarátkozik vele. Karácsonyig még van időnk. Talán kifogunk egy pepcos akciót és kapunk puha tüllből, amitől nem retteg. 

A gyerek apja (kicsit elhidegültem tőle emiatt tegnap) is csak röhögött és közölte, hogy megérti a gyerek viszolygását, ő se venné fel. Mondjuk ezen nem is csodálkoztam, majd rámutattam arra, hogy viszonylag kevés alkalom van egy férfi életében, amikor tüllszoknya viselésére nyílik lehetőség, szóval ezzel nem mondott valami sokat. 

Szorítsatok, hogy hétvégén szembejöjjön egy csodás tüllszoknya valahol*, amitől a gyerek nem omlik össze.

* Figyelembe véve, hogy miket tervezünk hétvégére, ennek esélye nagyjából annyi, mint a lottó ötösnek úgy, hogy elfelejtünk smst küldeni.