Az új menstruációs naptáram nagyon előzékenyen jelzi a pmst, holott szerintem ezt nem nekem kéne jeleznie, hanem mondjuk a férjemnek. Mindketten jobban járnánk.

Ó, hát a különmunkám meg várakozáson felül teljesített, párás szemmel olvasgatom az értékelést napjában legalább kétszer. 

A projekt újraindult, lehet izgulni, bár most karácsonyi ajándék lesz belőle, és ha addig nem nő ki, akkor némi orosz rulett-jelleggel, mert a mostaniakat egyből cserépbe dugtuk.

Amúgy a két évvel ezelőttiek élnek, többé-kevésbé virulnak, kivéve egyet, amit elajándékoztunk, azt a balsors csúnyán arcon csapta ugyanis.

10 év óta a mai Placebo koncert lesz az első, amit kihagyok. 

De Brian Molko úgyis biztosan zavarba ejtően kalácsképű.

Különmunkát befejeztem abbahagytam, mert befejezni sose lehet.

A következő projektem az, hogy megtanítom könyvből aludni a gyereket. 

Az izgalmak fokozódnak, én meg kicsit szerelmes lettem.

Hát nem tiszta cuki, ahogy nevetgél, meg lábujjhegyre emelkedik meg nyújtogatja a nyakát a magasabb hangoknál?

Nohát, most éppen 14 évvel érzem magam fiatalabbnak: bekávézva ülök a tételeim, beadandóim határidős munkám fölött és koffeintől kerek szemekkel számolgatom, hogy hány órám van még a feladatokra. Pont mint főiskolás koromban. Csak akkor kevesebb dolog vonta el a figyelmemet (de az kétségtelenül prímán), mert akkor még internetezni könyvtárakba és számítógépes termekbe jártunk, ahol sorba kellett állni a hangosan kercegő gépekért.

Persze ha időben nekiálltam volna, akkor most nem ez lenne, de hát a világ nem fordul ki a négy sarkából és én sem kezdek neki időben a feladataimnak. Egyébként januárban vállaltam be, mentségemre szóljon, hogy egész jó pénz és nem agysebészet, és akkor a terheshormonjaim miatt felfutó ágban voltam. Jó ötletnek tűnt, na.  

Éppen most rúgtam bele akkorát a hűtőszekrény aljába azzal a bizonyos lábujjammal, hogy a köröm berepedt, bevérzett és csak remélem, hogy nem tört el.

Háteztbazmegnemhiszemel.

A sors iróniája/kedvessége, hogy néha míg az egyik kezével elvesz, de a másikkal meg azért ad is valamit. Így történhetett meg, hogy ugyan megrándítottam a bokámat (nem először, és valószínűleg nem is utoljára), de a másik lábam hónapok óta lerohadni készülő nagyujja váratlan gyorsasággal (szinte) begyógyult.

Az van, hogy már régóta utazgatnak emberek az űrben, meg vannak önvezetős autók, meg kitaláltak egy rakás életmegkönnyítő cuccot, de hogy miért nem alapértelmezett a világító billentyűzet és távkapcsoló, hát azt igazán nem értem. Pláne, hogy valami rosszul értelmezett dizájnnak köszönhetően a távkapcsolók roppant ergonomikusak, karcsúak és kézbesimulók, és van rajtuk ezer felesleges gomb a négy használt mellett, de félhomályban/sötétben még az sem egyértelmű, hogy melyik felével fordítsam a tévé felé.

Jó, tudom, a tévé a nyugati világ mételye. Meg a családi altató.