Az alma fogyasztásának élvezeti értékén nem sokat javít, ha x idő- és energiaráfordítással módosítom a halmazállapotát és ehhez összekoszolok legalább 3 konyhai eszközt.

Így-úgy több helyről is visszahallottam már, hogy alkalmanként modortalan* vagyok, de úgy érzem, hogy mindenképpen túlzás, ha egy közvetlen kollégával egy adott témáról folytatott, folyamatos levelezésben minden egyes alkalommal rém udvarias köszönési formulákat használunk. Napjában akár tízszer is.

Már ott tartok, hogy a neki szóló levelek írása közben kihúzom magam, barátságosan (de nem tolakodón) mosolygok és érdeklődő arcot vágok, olvasás közben pedig értelmes arccal bólogatok.

* Erről lehet vitatkozni.

Hátbazmeg, persze hogy Göncz Árpád idézeteket* osztanak meg feszt, mert most mindenki elborított a szomorúság, és tízezrek simítják végig bús tekintetükkel a polcon porosodó A Gyűrűk ura köteteit**, amit valószínűleg sosem olvastak végig, mert közben megnézték filmen, meg hát - méreteiből fakadóan - amúgy se az a tipikus metrónolvasós könyv.

* Pontosabban csak azt az egyet, a darutollasat.

** Egy kicsit mindig zavarban vagyok, ha névelővel kezdődő könyvcímet írok le, mert hülyén néz ki és hangzik, de hát ha egyszer ez a címe.

Gondoltam kéne írni valami érdekeset, de az időjárás és a diéta foglakoztat mostanában főleg, pontosabban az, hogy mi a francot vegyek fel reggel* és mit és mennyit lehet enni**. Tudományosan végigrágtam magam az ide vonatkoztatható fórumokon, a végkövetkeztetésem az, hogy mindenki fogy, csak én nem, pedig jó eséllyel mindenki csal. A neten és a kifejezetten erről a diétáról írt könyvekben ugyanis főleg vegyes receptek vannak, úgyhogy számomra igazi rejtély, hogy mitől fogynak egyesek. (Mondjuk a diéta tudományos alapja is, de hagyjuk is ezt.)

Egyébként máris kialakult egy feltételes reflexem: ha az almára gondolok, akkor egy pillanatra elönt az undor és órákra el tudom odázni a táplálkozást, sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős érzelmeket vált ki egyszer belőlem. Ez például gyümölcsnapokon kifejezetten praktikus, amikor elszomorodom, hogy ha hazamegyek, akkor se ehetek semmi jót, rágondolok az almára és máris határozottan boldogabb vagyok, hogy nem muszáj almát ennem. 

Viszont mindenképpen a diéta számlájára írható, hogy újra megtanuljuk élvezni az étkezés örömét, azt a lelkesedést és földöntúli gyönyört, amit egy tenyérnyi sülthús-darab elfogyasztása kiváltott belőlünk szombaton ugyanis ritkán látni.

Persze apróbb kihágásaink nekünk is voltak, például amikor a húgom férjez ment (Másodszor is. Egy hónap alatt.), vagy amikor a heti stressz levezetéseként a legutóbbi gyümölcsnapon kibontottunk egy üveg bort (elvégre a szőlő gyümölcs). Ez utóbbi ordas hibának bizonyult, nagyjából az első pohár után zsibbadt az állkapcsom és átmentem közönséges bebaszott libába, pedig normál körülmények között 10 pálinka után is decens vagyok, ugyebár.

* Amiben nem lesz melegem, nem fogok fázni, tudok benne bringázni, nem ázok el, nem lóg ki belőle a fenekem, tűrhetően nézek ki. Mindezt egyidejűleg, úgyhogy sok kompromisszumra kényszerülök, így jöhetett létre a tegnapi szettem, amire nem is akarok több szót vesztegetni annál az egynél, hogy szánalmas.

** Meglepően megterhelő előre kitalálni és megvalósítani az adott napnak megfelelő étket (helló, víznap) pontosan akkora mennyiségben, amennyit elfogyasztunk.

Szerintem gyerekként sem vártam olyan lelkesen a karácsonyt, mint most: december 19-én jár le 90 napos diéta, amit két hete kezdtünk. Hites férjem lassan eléri a hét kiló mínuszt (főleg, ha kakilt mérlegelés előtt), míg én már annak is örülök, ha nem híztam tovább.

Csíra Gálnoémi reggel igencsak átbaszott az időjárásjelentéssel, úgyhogy most egy szál kardigánban és napszemüvegben várom, hogy hazakerekezhessek az időnként csepergő esőben és maximum 15 fokos nappali hőmérsékletben.

Úgy tűnik, hogy legkésőbb délután kiderül, mennyire bölcs dolog sárhányó és vízálló felszerelés nélkül bringával járni dolgozni.

Felemészt a gyomorsavam. Alig várom, hogy a férj* hazatérjen a vendégségből és rámleheljen egy grillkolbászost**. A helyzeten az sem segít sokat, hogy a holnapra szánt csirkecomb most sül és már akkor ellágyult pillantásokat vetettem rá, amikor kivettem a mélyhűtőből. 
Találtam 10 szem avas diót a hűtő tetején, most azt nassolgatom, mert azt szabad, a dió ugyanis gyümölcs. Igazából már bármit megennék, aminek nincsen értékelhető víztartalma. 

*Nem tudom milyen megnevezéssel utaljak rá úgy, hogy névtelen maradjon, de azért kifejezze és megfelelően definiálja a köztünk lévő nexust. Szerelmem? Ágyasom? Hites uram? Cukorborsóm? Adjak neki álnevet? 
**Bár ő is velem tart a kontúrcsökkentés nehéz, elsősorban almákkal és sárgarépákkal szegélyezett útján, de egy váratlan és kihagyhatatlan vendégeskedés okán előrehozta néhány órával a fehérjenapját.  

A gyümölcsnap várható nehézségeire felkészülve hoztam magammal a munkahelyemre bio csalánt, teának, átlátszó, simítózáras zacskóban. Éppen úgy néz ki, mint a rendőrségi videókban a házkutatás során lefoglalt gyanús növényi törmelékek, úgyhogy remélhetőleg nem hívják rám a TEK-et.

Amúgy meg az  van, hogy egészségesen élünk* és diétázunk, amelynek keretében holnap gyümölcsnapot tartunk. Ennek a tegnap esti kétségbeesett popcorn-vacsorát** tekintve nagyjából két lehetséges végkimenetele van: vagy felemészt a saját gyomorsavunk, vagy hazafele jövet ráugrok egy kellemesen kövér nénire és lerágom róla a húst.

*Véletlenül tettünk egy rövidebb látogatást a gyógynövényboltba, úgyhogy most gyógyteákat iszunk feszt, a konyha nagyjából úgy néz ki, mint antalvali konyhája: szárított növények, szűrők, teásbögrék, teásbögrékben ázó szárított növények szanaszét, eddig az egyetlen változás a kínos mennyiségű vizelet.
**Ez volt az egyetlen dolog itthon, ami a keményítő napba passzolt és alkalmasnak tűnt a mardosó éhség csillapítására este 9-kor.