Ma ezt mondták nekem, bókként*:

"De ez nem meglepő, hiszen most vagy a legszebb férfikorban!"

*Utólag többször, egyértelműen tisztáztuk: bók volt.

Vannak dolgok, amik meglepően hosszú ideig tudnak fájni. Néha azt hiszed, hogy ó remek, elmúlt, de aztán elég egy rossz pillanat és ismét előjön.

Ilyen a seggemben az izomláz. Múlt péntek óta.

Két Dexter-epizód között, mintegy 10 perc alvás után, a lenyűgöző ismeretlen fotóját nézegetve hirtelen felmerült bennem az igény egy éles késre, szépen csillogó pengével* és a válaszra arra a kínzó kérdésre, hogy ki látott fantáziát a pisztáciás csoki megteremtésében és hogy miért nem ismerte még be, hogy ez egy nyilvánvaló gasztronómiai zsákutca: az aprócska pisztáciadarabok értelmezhetetlenek a 70%-os kakaótartalomban, felesleges nagyképűsködés csupán, mert az ember vár valamit a pisztáciától, és miután érdeklődve és várakozásteljesen végigette mind a 10 dekát** anélkül, hogy bármiféle élményt okozott volna - azonkívül, hogy egy slendriánul sorjásra hagyott darabka felsértette a szájpadlását - , eléggé megbánja, mert semmi értelme nem volt. (Majd iszik rá egy pohár vizet és az elfogyasztott kalóriák nyomasztó árnya alatt elmegy sürgősen fogat mosni, és sűrűn fogadkozik, hogy sohatöbbet.)

* Amit hatásvadászan az arcom elé emelve, élét a rézsútos délutáni napfényben megcsillantom, majd gonosz vigyorral elégedett mosollyal nekilátok - kamera lassan körbefordul, aláfestésként szaggatott hegedűszó száll - paradicsomot szeletelni, szép, kedves, a paradicsom dimenziójában értelmezhető egyforma mértani egységekre.

** Nem akarok róla beszélni, többszöri mintavétel és azonos tesztkörülmények voltak, meg tudom magyarázni.

Az elmúlt egy hét alatt közel egy kiló össztömegű csokoládét kaptam kedves emberektől, mert kedves voltam.
Most már fitneszbérletet szeretnék.

Ugyan egy ideje várható volt, és számítottam is rá, egy kis félelemmel és izgalommal vegyest, de azért a torkomban dobogott a szívem, amikor ma végre megtörtént és a kolléganőm a szokásos napi kommentszemléjén hangosan felolvasta nekem az én (inkognitóban írt) hozzászólásomat is, mint arra érdemest és egyetértőn bólogatott is hozzá. Tulajdonképpen valahol megható, na.

Természetesen érdeklődve figyeltem és egyetértőn bólogattam is hozzá. Persze azért megfordult a fejemben, hogy ellenérvelnem kellene, de nem akartam meghasonlott lélekkel zárni a napot.

Ismerve az univerzum irántam való mérsékelten készséges hozzáállását és egyensúlyra való törekvését, hát őrülten kíváncsi vagyok, hogy mit kell cserébe majd adnom.

Székesfehérvárról mindig az jut eszembe, hogy űrszelvénybe nyúló fák. Ha meglátom leírva, hogy Székesfehérvár, akkor kimondom magamban hivatalos, de kedves, tévébemondós hangon, szépen artikulálva, hogy űrszelvénybe nyúló fák.

Egy néni a vonaton az országunk érdekében 3 gyermek nemzésére akart rábeszélni. Merthogy ki van az számolva. Az országunk érdekében. Ijesztően közel hajolt mindeközben, úgyhogy nem mertem ellenkezni és alkudozni sem. Szerencsére azt nem mondta meg, hogy kivel és hogy mennyi időm van rá.

A kitűzött indulási idő előtt negyed órával az ágy tetején üldögélni neglizsében (ámde kifestve) és arról morfondírozni, e-mailezni, majd blogolni, hogy el fogok késni, szerintem nem túl nyerő stratégia. De majd meglátjuk.

Azért praktikus, ha a frufrum folyton az egyik szemembe lóg, mert így nem kell aggodalmaskodnom, hogy mindkét szememen egyforma lett-e a tusvonal.