Meggyőződésem, hogy ezt a korszakot azért (is) alkotta az evolúció, hogy az anyák számára megkönnyítse a leválást, és könnyű szívvel vegyék, hogy a kétségbeesetten üvöltő gyereküket az elkövetkezendő 15-20 évre foglyul ejti a kötelező szocializáció intézményrendszere.

Ma egyrészt - higgadtabb pillanataimban - ott tartottam, hogy azonnal keresek valami magánbölcsit, másrészt meg részletesen elképzeltem, ahogy a tenyerem csattan a gyerek őrjöngéstől eltorzult kis pofácskáján, és bizony tényleg egy hajszál választott el attól, hogy megüssem. Én, aki tök libsi vagyok, mindenféle erőszakot mélyen megvetek és elítélek, és tényleg, alig tudtam türtőztetni magam. 

Valójában mindig is határozott elképzelései voltak az élet folyásáról, nem félt kimutatni az érzéseit, ha ezek nem estek egybe az általam helyesnek vélt irányokkal, szóval mindig ilyen "ó, mesélj még-mém"-arcot vágtam, amikor a dackorszak/más hisztiző gyereke szóba került. De aztán pár hónapja szépen - mondanám, hogy észrevétlen, de elég nehéz nem észrevenni, hogy a gyereked lila fejjel őrjöng és pörög a betonon minden látható ok nélkül -  beleszaladtunk a dackorszakba*, és csak remélni merem, hogy már elértük a gödör alját, mert ha lesz ennél rosszabb, akkor igazán nem tudom, hogy mi lesz. Már eljött a pont, amikor nem tudom csendes türelemmel szemlélni azt, hogy a kölyök bármi miatt (és ezzel egyidejűleg annak ellenkezője miatt is) azonnal elkezd fejhangon vonyítani, sírni, eldobja magát (amitől az utcán tökre úgy néz ki, mintha rángatnám, pedig csak fogom a kezét), üvölt, hogy anyaanya (érted, ott állok mellette), és szerintem nagyjából a tizedik másodpercben már fogalma sincs, hogy mi volt a casus belli, de azért kitartóan üvölt még egy darabig. 

Nem látom, hogy javulna a helyzet, pedig már egy csomó dolgot meg lehet vele beszélni, látszólag érti, hogy bizonyos dolgoknak következményei vannak, és ott tartunk, hogy csokival próbálom motiválni (ez így nagyon szarul hangzik, de nem egy tábla csokit lóbálok előtte, hogy rávegyem a kézmosásra) és ma még az is elhangzott ebéd előtt, hogy "Itt én vagyok a főnök, nem te." 

Dühös vagyok, mert nagyokat sétálhatnánk, játszhatnánk, de az időnk egy része rámegy ezekre az értelmetlen dühöngésekre, és három hiszti után már semmi kedvem elindulni a játszótérre, mert sejtem, hogy hazafele is zűrös lesz. Dühös vagyok, mert ennek az évnek arról kellene szólnia, hogy milyen szuper együtt, mert szépen fel lehet öltöztetni (néha kissé felszínes vagyok), aranyosan sétálgat, meg viccesen jár a szája, arról, hogy nevetünk, játszunk, segítek felfedezni a világot. Ehelyett itt vagyok és fortyogok, még most is. Szaranya* vagyok, mert ma megijedt a gyerek tőlem (indulás előtt vonyítva brékelt a földön, fogalmam sincs, miért, és mivel melegem lett, ezért lehámoztam magamról néhány pulóvert, amit aztán földhöz is csaptam tehetetlenségemben, majd később remegő szájszéllel mondogatta nekem, hogy "Anya ne dobáld pulcsi". Hát mit lehet erre mondani?


* Az első ilyen alkalomra azt hittem, hogy a költözés miatt van, mert kb akkorra esett. Volt nagy felfordulás, sok idegeskedés, és a végére elég türelmetlen is voltam, de aztán kiderült, hogy nem a költözés.

** Rettenetesen rühellem ezt a kifejezést, ezt főleg ilyen önigazolós anyukák használják magukra, ironikusan.