Régebben úgy voltam vele, hogy ott az otthonom, ahol a könyveim vannak, aztán úgy, hogy ott, ahol a kis kávéfőzőm. Mostanában meg főleg az az otthon, ahol magától csatlakozik wifire a tabletem.

Tény, hogy hivatalos nyomtatványok kitöltésénél általában egy csomót értetlenkedek, de azért az se normális, hogy 2018-ban ne lehessen nálam sokkal egyszerűbb lelkekre méretezett űrlapokat kitölteni a családtámogatást illetően. 

Mert persze én a digitális világ feltétlen híve vagyok (kivéve az automata pénztárak, azokat általában rühellem), nem megyek be a kormányhivatalba, hiszen simán ki lehet tölteni az ügyfélkapun keresztül (ahol ugye szerepel minden adat rólam), jó, innen továbbdob az államkincstár oldalára, ahova csak egy felhasználóneves regisztráció kell (hiszen az adataim szerepelnek az ügyfélkapun), de aztán az űrlapon már újra meg kell adnom azokat az adatokat, amit az ügyfélkapu és az államkincstár is nagyon jól tud, hiszen ha elgépelem a nevem, szól, hogy az nem jó. 

Siralmas, hogy tabletről a lakcímet egy legördülő listából lehet kiválasztani, szóval ha nem Abán laksz, akkor el fog tartani egy darabig, és az vicces, hogy válogatás nélkül feltolják az összes létező közterületfajtát, legördülőlistába persze, mert nyilván sok ember lakik turistaház jellegű helyen, meg csónakházban, barakképületben, árnyékban, de ezek mind előbb vannak, mint az utca és út.

Számítógépen azért egy fokkal jobb a helyzet, de felmerül a kérdés, hogy a szükséges születési dátumokat miért nem lehet simán begépelni, mint az ókorban, és miért kell ehelyett közepesen körülményesen egy naptár-modulból kiválasztani. 

Mindenesetre eltöltöttem ezzel egy órát, nagyjából annyi időt vett igénybe, mintha időpont nélkül besétáltam volna a kormányablakba, de akkor kicsit kevésbé érezném magam hülyének.

Meglehetősen naiv elképzelés volt tőlem, amikor azt hittem, hogy csak simán beugrunk zsemléért a kisboltba játszóterezés után. Egy hátizsáknyi játszóterezéshez nélkülözhetetlen kellékkel. Egy nagy szatyor homokozójátékkal. Egy megfoghatatlan műanyag motorral. És a gyerekkel. Akit az említett mennyiségű holminak köszönhetően nem tudtam felemelni, így megejtettünk egy börleszkfilmbe illő vásárlást, főleg, mert mindig komolyan veszem a kiírást, hogy használjuk a kosarakat*: az elején banánbanán csatakiáltással vetette magát a gyümölcsös pult elé, így rothadó citromokat (coop, mit várunk...) kergettem a földön, meg apró, ügyetlen gyermekkezek által is könnyedén eltávolítható árcédulát vadásztam, miközben arról győzködtem az alma látványától lelkesen kurjongató magzatomat, hogy kapaszkodjon belém (ártalomcsökkentés: ha egy kézzel kapaszkodik, csak a másik kezével tud rámolni), de nem hülye, nem csinálta. Aztán vesztemre megláttam a meggyet, gondoltam veszek uzsonnára, amit hangosan is jeleztem a gyerek felé (aki épp a méregdrága szőlők felé nyúlkált), hogy majd megkóstolhatja. Azt nem vettem számításba, hogy kifejlett időfogalom hiányában nincs egészen tisztában a majd szó jelentésével, ezért bólogatva egy lepottyant meggyszemre vetette magát és betuszkolta a szájába, magostul, szárastul, coop-koszostul, úgyhogy ott át kellett strukturálnom a szatyraimat. A következő krízis és a teljes összeomlás a pékáruknál következett be, a kölyök zokon vette, hogy nem zsemlét vásárolok, hanem a kisebb ellenállás felé indulva szeletelt kenyeret, úgyhogy minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne tapogasson meg minden kilógó péksüteményt, mindeközben persze ordított és térden is csúszkált kicsit. 

Ennél a pontnál egy kicsit elgondolkodtam, hogy odadobok mindent a bolt közepére és csak a gyereket viszem haza, de aztán valahogy kirángattam a veszélyzónából és onnan már egyenes út vezetett a pénztárakig, meg a golyóautomatáig, aminek a rángatása legalább lefoglalta, amíg fizettem. Szerencsére a hazaút eseménytelenül telt, leszámítva, hogy kétszer kellett összekaparnom a gyereket a melegtől ragacsos aszfaltból és miközben az ajtózárakkal bíbelődtem, addig ő meglógott, mert az vicces.

Zajlik az életem.

* Most jut eszembe, hogy pont abban a boltban ingyen vannak a bevásárlókocsik, amibe bele tudom rakni a gyereket.

Úgy tűnik, hogy az idei nyár úgy fog elmenni, hogy kétségbeesetten izzadok és rettegek a viharoktól, és semmi kellemes nyári időtöltés nem jut*, hacsak a sitt kerülgetése és a légyszarvakarás nem számít annak, ehelyett viszont kezdő Bear Gryllsként igyekszünk túlélni a falusi dzsungelben, amit ketten kétféle taktikával próbálunk megvalósítani: G. asszimilálódni akar és jelentkezni az íjászegyletbe meg az önkéntes tűzoltók közé, én viszont nem akarok kötőkörbe járni és hangtálakat hallgatni**, úgyhogy Jane Goodallos módszerrel aranyos és kedves leszek a helyiekkel, de lélekben azért városi maradok. 

Aztán hogy rátérjek a címre, nálunk bizony laknak állatok, nézőpont kérdése, hogy mennyire nagyok: a házban egyelőre öklömnyi szarlegyekkel és több, kisebb, további légyfélével találkoztam (bár lehet, hogy azok suhanc szarlegyek, nem tudom), az egértetemből meg arra következtetek, hogy a tél sem lesz könnyebb. A legyek amúgy nem a mieinkek, nálunk csak a társasági életüket élik (jönnek-mennek, zümmögnek, néhány kiemelt helyen elhunynak, biztos rossz ott a csí), enni és sokasodni meg átjárnak a szemben élő birkákhoz, vagy a hátsó kertszomszédban lakó kecskékhez. A birkák amúgy az erkélyről cukik, de néha vérfagyasztó halálsikolyuk van (és gondolom előbb-utóbb onnan is fújni fog a szél), a kecskék meg kurva idegesítőek, amikor meredten bámulják, hogy a tűző napon rutintalanul gereblyézed a szúrós gazokat, amitől már eleve szarul érzed magad, nem még úgy, hogy para tekintetű kecskék követik minden mozdulatodat.

Bár a rózsaszín elképzeléseinkben benne volt, hogy teljesen átvesszük a falusi tempót és G. munkahelyét ellátjuk tojással meg terményekkel, de jelenleg macskát is csak azért akarunk majd, mert hátha segít távoltartani az egereket. 

* Jó, fröccsözni valószínűleg fogok majd, bár egyelőre csak a kényelmes és árnyas terasz helyén, a gazzal felvert betontáblák között, de csak akkor, ha veszünk két műanyag széket. Esetleg még kiülhetünk az erkélyre, de mivel utcafrontos, kétlem, hogy jó ötlet lenne.

** Ilyen mókák vannak errefelé a nőknek.

Szóval a bank nagyon aranyosan megvette nekünk a házat, de szakembert nem adott hozzá, így kicsit nehezített pályán vagyunk most. 

A heti terveim közé tartozik, hogy a vizesember nyakára rálépek és ott ugrálok kicsit, néhány percig, csak hogy érezze, én mit érzek akkor, amikor arra gondolok, hogy 10 napunk van, emitt az összes cuccunk, amott meg a pusztulat. Ezt lehet szó szerint érteni, momentán víz csak nyomokban van, áram is hasonlóan, levert csempék, felszedett burkolatok, itt-ott lyukak a falban, lengedező drótdarabok, kosz, légytetemek, ablakréseken befújó szél és nyikorgó parketta. Minden adott ahhoz, hogy nagyon hangulatosan a hazug, sumák, slendrián vizesember légcsövére lépjek, esetleg majd bejátszok egy kis szaggatott hegedűszót, és nem festem ki a szemem, mert akkor sokkal félelmetesebb vagyok. (És azért majd hörgök is egy kicsit.)

Írnám, hogy kezdek parázni, ha nem paráznék folyamatosan, viszont most párhuzamosan, egyszerre tudok rettegni több dologtól is, igazán, már megérte megvenni a házat. Én a szorongásaimat egy idő után el szoktam sóhajtozni G-nek, aki jó férj módjára igyekszik távlatokat kínálni, úgyhogy a legnagyobb szemétség tőlem, hogy itt sajnáltatom magam, miközben ő intézkedik, rontbont, felnőtt módjára viselkedik, keresi a pénzt, amit költhetek (helló, GYES...), és most nekem kellene őt támogatni, vigasztalni, erőt adni, meg csupa olyasmit, amit a kereszténydemokraták elvárnak a nejektől. 

Úgyhogy megyek is a konyhába mosogatni, ahol amúgy annyira meleg van, hogy a reggel fél kilenckor elkészült tökfőzelék még mindig nem hűlt ki.

Vezetni megyek.

Rettentoen sajnalom magamat.