Ha még pár napig ilyen ragyogó idő marad, akkor csodás barna arcbőrrel és bronzos kézfejjel kezdem az áprilist.

Hiába, a gyeden létnek is vannak határozott előnyei. Bár talán a nyári verőfényben aszalódva a játszótéren, nem pont így fogok gondolni erre.

Tegnap óta egy ártatlan gondolatkísérlet miatt azon szorongok, hogy hogyan fogom felnevelni a három gyerekünket úgy, hogy nekem biztosan nem lesz állásom, kivéve ha letagadom a végzettségemet és megtanulom hibásan leírni a nevemet és elszegődök valamelyik autóipari céghez összeszerelni. 

Bár most nézegettem az autósüléseket, és amennyibe kerülnek, egészen biztosan nem lesz három gyerekünk*. 

* Mivel kis korkülönbségben gondolkodunk, tekintve hogy én sem leszek fiatalabb, ezért egyidejűleg három kellene, bár ennyihez meg már egy új autó is.  

No, nem mondhatja senki, hogy az anyaság mellett elfelejtek önálló, saját vágyakkal és gondolatokkal rendelkező ember* lenni, úgyhogy önmegvalósításból vettem magamnak egy piros átmeneti kabátot**. 

* Először a nő szót akartam használni, de fura lenne ez a mostani, genderizmussal terhelt időkben. Egyébként alapvetően feminizmus-szimpatizáns vagyok, de zsigerből tiltakozom a feminista címke ellen, de majd egyszer kifejtem ezt.

** A piros és az átmeneti jelleg külön-külön, legalább 10 éve szerepel a vágyaim listáján, és általában úgy volt, hogy mire találtam volna megfelelő árú és fazonú átmenetit, addigra az időjárás változásai miatt okafogyottá vált a beszerzése, a piros részt meg szerintem nem is kell magyarázni.

Van az az életfilozófia, hogy ha valaki délelőtt 10-ig nem végez a napi munkájának felével, akkor már nem is fog. Na, részemről megtettem mindent: én már meg is ebédeltem. 

A jogosítványszerzésem útjában az áll, hogy előtte el kellene mennem a háziorvoshoz alkalmassági miatt, viszont egyáltalán nem áll szándékomban a háziorvosom felkeresése, mert a puszta gondolatra is 140 fölé megy a szisztolés értékem.

Viszonyunk a terhességem végén fordult viharosba, amikor elkezdett piszkálni a vérnyomásom miatt. Önmagában ez nem lett volna gond, de őt csak az érdekelte, hogy a rendelőben mit mutat a mérő, az otthoni eredményeim nem, amik mindig jóval alacsonyabbak voltak, mint az általa mértek. Aztán eljutottunk odáig, hogy csak utálkozva bírok róla beszélni, amikor elmegyek a rendelő előtt, mindig gyűlölködve nézek fel az ablakaira és kizártnak tartom, hogy önszántamból elmenjek hozzá.

Frissítés: Megnéztem a rendelési idejét és kiderült, hogy nyugdíjba ment. Most már semmi sem tart vissza.

Azért lesz a gyerek vega, mert egész egyszerűen elfelejtem a déli étkezés előtt megkóstoltatni vele a húsos kaját, mindig csak uzsonnaidőben jut eszembe. (És elvileg először mindent csak kóstoltatni szabad, lehetőleg délelőtt.)

Nagyon érdekes, hogy végtelen lassúsággal vánszorognak a percek, ha például arról van szó, hogy a gyerek éjjel dobhártyaszaggatóan visongat és meg kell nyugtatni, de ha arról, hogy idén leszek 35*, akkor meg iszonyú gyorsan repülnek az évek.

 * Ezt G-vel számoltattam ki valamelyik hajnalban, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy valóban jól számoltam.   

Reggel eszembe jutott valami nyomasztó, de aztán épp nem értem rá a gyerek miatt, úgyhogy elfelejtettem, hogy min akartam szorongni egy kicsit, és most azon szorongok, hogy nem tudom min kéne nyomasztani magam. 

Őrület.

Egyébként feketeöves szorongó vagyok*, vagyis voltam, mert néhány éve elolvastam Arató Mihály Mindennapi szorongásaink c. könyvét és akkor valahogy lejöttem erről a dologról, de időnként azért előjön.

* talán akkor voltam a mélyponton, amikor például ilyenektől paráztam, hogy majd egyszer el kell mennem fodrászhoz és biztos béna lesz a hajam. Mondjuk ezt speciel úgy oldottam meg, hogy inkább megnövesztettem a hajamat. 

Egyáltalán nem vagyok elégedett az új hajlakkommal, olyan, mintha nem is fújtam volna a hajamra semmit. Mondjuk nem tudom mit vártam, mert az van a flakonján, hogy invisible.

Igen kellemetlen éjszakáknak nézünk elébe, ha a gyerek minden tüsszentésemre kétségbeesve felsír, mert épp belépőszinten meg vagyok fázva. 

Amit egyébként nem értek, mert a külvilágtól hermetikusan (már amennyire a lófasz műanyag ablakok erre képesek) el vagyok zárva, az időjárás és a páratlan társasági életem miatt csütörtök óta nem voltam távolabb a szemétledobónál.

És most még az orromat is ki kéne fújni, ezt már végképp nem merem.