Az idén is voltak nagyívű terveim a karácsonyt illetően, most csodás szódabikarbóna-díszekkel kedveskedtem volna azon szerencsés ismerőseimnek, akiknek nem drága dolgokat veszek. Alapvetően nem sikerültek rosszul, fehérek is lettek, meg kemények is (bár a rénszarvasnak van egy kis gerincferdülése), szóval hozták mindazt, amit egy ilyen dologtól az ember elvár, de valahogy az eredmény összességében mégis úgy néz ki, mintha egy tehetségesebb, középsős óvodás csinálta volna.

Az idei karácsonyi készülődés nagy dilemmája az volt, hogy milyen játékot vegyünk 4-7 éves kislányoknak (3 darab), ami egy bonyolult követelményrendszer minden elemének egyidejűleg megfelel (többek között ár, minőség, használhatóság, és az is lényeges volt, hogy a családi kötelék se lazuljon meg, tehát olyan szóba sem jöhetett, amivel kimoshatatlan foltokat és hangokat lehet előidézni, vagy 8 darab elemmel működik, ami nem tartozék, de ez csak akkor derül ki, amikor a gyerek már üvölt a karácsonyfa alatt*. Ja, meg az is, hogy az ajándékozott is örüljön.)

Az én személyes kedvencem a "Öltöztesd fel és juttasd el a sztárodat elsőként a színpadig"-alapötletű vidám, családi társasjáték mellett a kreatív kategóriában induló sztárrajzolós könyv, 3-7 éves kislányoknak és az ajakfény-készítő szett volt, míg a fiúmat a monszterhájos sminkkészlet ragadta magával, melynek tokja roppant bájosan egy kis fekete gyermekkoporsót formáz és háromezer forint. Azért elképzeltük a lányok szüleinek arcát, amint a háttérben szól a Kiskarácsony, áhítattal itatva át a lelkeket, majd a karácsonyfa színes félhomályában izgatott kezek kicsomagolják az ajándékot és örömittasan felüvöltenek, hogy "Nézd anya, kaptam egy babakoporsót!". Bár, ha mást nem, azt biztosan elérnénk vele, hogy jövőre kifejezetten megkérnek, hogy ne hozzunk ajándékot és nem csak udvariasságból, a formaság miatt mondják majd. Amúgy is az ő hibájuk lenne, mi előre megkérdeztük, hogy mit vegyünk.

* Szerencsénk van, rém cuki unokahúgaink vannak, mind a három, szerintem nem tennének ilyet.

És a rénszarvas, meg a lepke, meg a nyuszi, meg a mókus, meg a hal, meg a pók nagyon örült a napsütésnek, a maci meg csodálkozva nézett.

Fotózni továbbra sem tudok és a tányér szélét is összemaszatoltam és belógott a lencsevédő. 

Szóval a tegnapi nap érdekes volt és nem csak azért, mert reggel még kétséges volt, hogy kibírom-e az utazást a városból, ahol mostanában élek Budapestre anélkül, hogy egy túszejtős akcióval megállásra kényszeríteném a távolsági busz sofőrjét.

Igen bizarr helyzet volt, amikor olyasmi kérdéseket tettek fel nekem, hogy mikor lesz az esküvő (április közepe, vagy vége, de hát előbb a települést kellene kitalálni) és hogy hol lesz (hehe) és láthatóan furán néztek, amikor bizonytalankodtam. De a második helyen rutinosabban kezeltem már a kérdéseket és az Andi elfojtott röhögése mellett részleteztem az esküvő színeként (?) kinevezett kék szóba jöhető árnyalatait és magabiztosan ecsetelgettem a díszítésről alkotott elképzeléseinket, bár itt azért már sűrűn pislogtam és szerintem Dr. Ligthman simán lebuktatott volna. 

Nagyjából 10 ruhával többet próbáltam fel, mint terveztem (2), csak pont olyan ruhát nem, amilyet eredetileg kigondoltam (olyan nincs) és kiderült, hogy a hamupipőkés darabokkal szimpatizálok és nevetséges árakat mondtak, de azért úgy tettem, mintha komolyan gondolkodnék, hogy melyiket válasszam (ennyiért? egyiket se.).

És persze, amikor már túllendültem azon, hogy fehérneműben (szürke bugyi és melltartó, és csak ott jöttem rá, hogy pont olyan árnyalat, mintha a mosástól szürkült volna be igénytelenre, de nem álltam neki magyarázkodni) álldogálok egy végigtükrözött szobában és idegen nők szorgoskodnak körülöttem, azért egészen szórakoztató volt mindenféle ruhát felpróbálni.

Azon mondjuk elgondolkodtam, hogy mi van, ha a boldog arára pont az esküvője napján jön rá a cifrafosás, vagy hogyan old meg egy tamponcserét, mert ezekben a ruhákban első látásra is minimum négykezes művelet egy csomó egyszerű dolog és akkor a levegővételről még nem is beszéltem. 

A nap igazi fénypontja viszont az volt, amikor az Andi a kor és a szülés miatt meglazult kontúrjait egy pápá cellulit harisnyába kívánta gyömöszölni, mert olyan helyre ment, olyan ruhában, ahol a feszes kontúrok igazán lényegesnek tűntek és ez a művelet nagyjából 15 perc volt és még egy csomó időbe került, amíg ténylegesen a helyére rángatta és különböző tornamutatványok után már leülni is képesnek bizonyult benne. Viszont így biztosan nem fogja hirtelen felindulásból, alkoholos mámorban megcsalni a férjét, mert mire kihámozódik a harisnyából, mindenki kijózanodik. Abba bele se mertünk gondolni, hogy mi lesz, ha pisilnie kell menni (egy szűk, nyilvános illemhelyen hogy tornázza vissza magára), vagy belegyömöszölődik a bugyi a fenekébe. Igazából azért persze belegondoltunk és még a metrón is a lehetséges forgatókönyveken (1. harisnya nélkül folytatja az estét 2. térdig húzott harisnyával, miniszoknyában, faarccal folytatja az estét 3. combfixet csinál belőle 4. hív egy taxit és köszönés nélkül hazamegy) röhögtünk. Viszont kétségkívül kiváló kontúrokat csinál, megéri az árát, no.

A mai napom egy jó részét feltehetően magamon való, kínlódó röhögéssel fogom tölteni és a helyzet miatt kialakult kellemetlen érzéseimet izzadással fogom levezetni.

Menyasszonyi ruhákat fogok próbálni.*

* Nem én jelentkeztem be, csak nem akartam a barátnőm kedvét szegni, aki hatalmas lelkesedéssel már eddig is többet tett az esküvőnk megszervezéséért, mint mi ketten együttvéve.

Tegnap reggel hétkor arra keltem, hogy a fiúm másodszorra is kifestette a konyhában a plafont, ma reggel* meg arra, hogy Whoopi Goldberg fingott. Ami azt illeti, azt hiszem, hogy a szomszédok is erre ébredtek. 

* Amennyiben éjfél után négy órával már használhatjuk a reggel kifejezést.

A szomszéd lépcsőházban már díszítik a fát. 

Még azért szoknom kell a várost, ahol mostanában élek,  igazából nem ismerek senkit, kivéve a fehér táskás biciklis nőt, akivel minden reggel a tóparton jön velem szemben, munkába menet. Magamban szoktam neki köszönni. 

Valójában ismerek azért pár embert, az egyik például a szomszéd lépcsőházban lakik és a fiúm azt hitte, hogy megtámadott egy hajléktalan, amikor beszélgetni látott vele. 

Viszont egyéni rekordot döntöttem nyolc, egymásba taszigált vécépapírgurigával.

Veronika nem csak meg akart halni, hanem meg is halt, béke poraira, bár szerintem egy darabig ellesz még az asztalon, tulajdonképpen csak rendes fényben látszik, hogy nem él, az meg mostanában úgysem sok van, az asztal is elég nagy, szóval elfér. Egyelőre az avokádó sem látszik dúsan tenyészni, lehet, hogy rossz a csíje az asztalnak.

Az esküvős projekt valahogy leállt, dacára annak, hogy az egyik barátnőm gyakorlatilag csak időpontokat nem foglalt nekem ruhaszalonokban (előbb le akarok fogyni 10 kilót, hétfőn kezdem, de holnap még sütök egy almás pitét), egy másik meg felajánlott 18 darab meghívó feliratú matricát a meghívókhoz, ha esetleg az érintetteknek az átadás kontextusából és a boríték nem postai szabvány méretéből és anyagából nem jönne le, hogy az egy meghívó, szerintem mondjuk 18-nál több nem is igen kell majd. 

Na jó, igazából Kovács József ajánlatára várunk az étteremből, ami az elmúlt négy hétben nem érkezett meg, a spam mappába sem. Kezdek aggódni, hogy esetleg történt valami Kovács úrral, mert semmi esetre sem szeretnénk elutasításként értelmezni azt, hogy nem válaszolnak.

Ha ez nem jön össze, akkor tökre tanácstalanok leszünk, mert azzal a hellyel minden stimmelt volna, de ha más nem, majd szállásuk lesz a vendégeknek, enni meg mindenki hoz magával, vagy rendelünk pizzát. Ez, tekintve a szűkös anyagi lehetőségeinket, nem is elvetendő amúgy, majd arra fogom, hogy az esküvő témája Olaszország*.

* Az esküvő tematikája számomra egy nemrég felfedezett világ, tök véletlen jutott tudomásomra egy szakmai blogból. A mienk lehetne például templomegere témájú.   

A fiúm* tök türelmesen nézte végig, ahogy csövesszatyrokba dobálom az elmúlt 10 év lomjait**, bár egy rángás azért átfutott az arcán, amikor a szatyorgyűjteményemet*** meglátta. Higgadtan viselte, hogy egy hét alatt másodszor tömtük meg teljesen a kocsit és amikor ma ötödjére másztunk fel a másodikra a holmikkal, és még nagyjából három forduló hátravolt, akkor is elég meggyőző arccal állította, hogy nem bánta meg. Asszem szerencsém van vele.

Hát elköltöztem. Azt gondoltam, hogy nehezebb lesz, bár azért titokban most sírtam egy kicsit, de szerintem főleg azért, mert dacára az erőfeszítéseimnek, még mindig elég kétségbeejtő a helyzet.  

* Technikailag a vőlegényem, de ez a státusz fura és ha minden jól megy, nem tart sokáig.

** Nézőpont kérdése, nekem az elmúlt 10 évet jelenti. Jelentette.

*** Meg tudom magyarázni. Ésszerűen. És a nagy részét kidobtam.