Szombat óta sír a lelkem.

Na jó. Elismerem, mostanában valóban megesik, hogy a szükségesnél valamivel ritkábban mosom meg a hajamat, de azért tőrdöfés volt a szívemnek, mikor a kölyök álmélkodva tapogatta a frissen mosott-szárított frizurám és kérdezgette, hogy "Anya, lecserélted a hajadat?".

Úgy érzem, hogy át kell gondolnom a külsőmmel kapcsolatos véleményemet. 

Nemrégi több fotó is készült rólam, és míg nem láttam őket, titkon abban reménykedtem, hogy legalább egy lesz, amire - természetesen néhány gondosan megválasztott filter után - lecserélhetem a facebook profilképemet (amit két éve készítettem, néhány gondosan megválasztott filter alkalmazásával), gondoltam ideje megtudni az ismerőseimnek, hogy rajtam aztán nem hagy nyomot az idő, a falusi élet, meg a gyerek. 

Várakozásomban csalatkoznom kellett, ugyanis egyetlen kép sincsen, amin számomra elfogadhatóan nézek ki. Mélységes döbbenettel vettem tudomásul, hogy a frizurám (jó, ez eufemizmus, G. szokta levágni a végét, én meg a frufrumat nyirbálom) elképesztően előnytelen, roppant fura a fejformám, főleg oldalról, nagyon öreg a bőröm, és hát a rafinált öltözködési próbálkozásaim sem segítenek abban, hogy húsz kilóval vékonyabbnak tűnjek. 

Pedig az egy olyan nap volt, amikor gondosan megtervezett, nagyjából kompromisszummentes szettem* volt, megfelelő cipővel, sminkeltem is, és oké, volt egy kis orkán, de az sem magyarázat a hajamra. Az arcbőröm tragikus, én eddig azt hittem, hogy a színe még a nyári napsütést idézi, viszont sokkal jobb szó rá a cserzett. 

Nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet, pedig minden nap megpróbálom elkészíteni a tökéletes szelfit, amelyeken viszont tényleg borzasztó vagyok, rossz fények, torzító lencse, viszont most már el kell fogadnom a tényt, hogy így nézek ki. 

* Értsd: nem volt semmi rámbiztostűzve/utólag fércelve, a zakóval sem a blúzom hiányosságait próbáltam eltakarni, és még a harisnyám is vadiúj volt. 

A ma reggel úgy alakult, hogy mivel fél hatkor még kedélyesen esett az eső, ezért nem terveztem olyan aktivitást, ami együtt jár azzal, hogy a gyereken kívül más látó- és hallótávolságába is beleesek, így a mostanában meglehetősen háziasszonyos külsőmet nem javítottam fel sem sminkkel, sem frizurával. Viszont aztán úgy is alakult, hogy kihasználva a későbbi napsütést, itt-ott kinyitottam az ablakot, így a szomszédban dolgozó, épp a vécéablakunk mellett csendben meditáló* tizenegynehány jómunkásembernek a hallótávolságába mégis beleeshettem, amikor a vécén némi szóbeli konfliktusba keveredtünk a gyerekkel és megpróbáltam túlüvölteni (elismerem, hogy a végefele nem túl cizelláltan) és sikerült is. Ezzel persze csak akkor szembesültem, amikor a krízis lezárulta után kivágtattam csekkolni a postaládát (az irl-t), aminek az ajtaja persze hangos csattanással a földre zuhant, így legalább 8-10 döbbent arc figyelte, ahogy zavartan a kuka tetejére hajítom a postaládaajtót és rémülten berohanok. És szerintem a hasamat se húztam be.

Most meg ki kellene kúszni az előkertbe összeszedni G. alsógatyáit* méltóságom maradékaival.

* Valójában nem tudom, hogy mit csináltak ott csendben, mert előtte és azóta is végig flexelnek, meg ilyesmik.

** Jó ötletnek tűnt az erkélyen szárítani a ruhákat, de azzal nem számoltam, hogy néhány játékos szélroham felborítja a szárítót.

Az lopásnak számít, ha a második szomszéd legutóbb beszerzett lánymacskáját* titokban elviszem ivartalanítani és teljes körű egészségügyi ellátásban részesíteni?  Mivel a gazdi a két másik macskájával sem foglalkozik megfelelően (őket a közös szomszéd etetgeti, meg hozzánk is járnak zabálni), így feltételezhető, hogy az egyik szerencsés előbb-utóbb felkoppintja, így nemcsak a háromtagúra nőtt éhezőkórus, hanem még a kismacskák gondja is a mienk lesz. 

* A macska nagyjából az elejétől fogva nálunk lakik, eljön velünk sétálni, tök cuki meg minden.

Nem reprezentatív facebookos felmérésem alapján arra jutottam, hogy aki mondattanilag, tartalmilag nehezen értelmezhető kommenteket ír, az szinte biztosan szereti a macskákat, aki pedig a child-free* mozgalom lelkes híve, az többnyire szélsőséges állatvédő. 

* Az külön érdekes, hogy ezek a (főleg) nők, akik élnek azzal a lehetőségükkel és jogukkal, hogy tudatosan nem vállalnak utódot, valamiért rühellik a gyerekeket és szüleiket, mégis feszt ezzel vannak elfoglalva. Pedig a józan ész azt diktálná, hogy a lehető legkevesebb említést tegyék gyűlöletük tárgyáról, ehelyett ők csoportokba verődve posztolnak és kommentelnek gyerekeket és szülőséget szélsőségesen kifigurázó vicceket, képeket. 

Meggyőződésem, hogy ezt a korszakot azért (is) alkotta az evolúció, hogy az anyák számára megkönnyítse a leválást, és könnyű szívvel vegyék, hogy a kétségbeesetten üvöltő gyereküket az elkövetkezendő 15-20 évre foglyul ejti a kötelező szocializáció intézményrendszere.

Ma egyrészt - higgadtabb pillanataimban - ott tartottam, hogy azonnal keresek valami magánbölcsit, másrészt meg részletesen elképzeltem, ahogy a tenyerem csattan a gyerek őrjöngéstől eltorzult kis pofácskáján, és bizony tényleg egy hajszál választott el attól, hogy megüssem. Én, aki tök libsi vagyok, mindenféle erőszakot mélyen megvetek és elítélek, és tényleg, alig tudtam türtőztetni magam. 

Valójában mindig is határozott elképzelései voltak az élet folyásáról, nem félt kimutatni az érzéseit, ha ezek nem estek egybe az általam helyesnek vélt irányokkal, szóval mindig ilyen "ó, mesélj még-mém"-arcot vágtam, amikor a dackorszak/más hisztiző gyereke szóba került. De aztán pár hónapja szépen - mondanám, hogy észrevétlen, de elég nehéz nem észrevenni, hogy a gyereked lila fejjel őrjöng és pörög a betonon minden látható ok nélkül -  beleszaladtunk a dackorszakba*, és csak remélni merem, hogy már elértük a gödör alját, mert ha lesz ennél rosszabb, akkor igazán nem tudom, hogy mi lesz. Már eljött a pont, amikor nem tudom csendes türelemmel szemlélni azt, hogy a kölyök bármi miatt (és ezzel egyidejűleg annak ellenkezője miatt is) azonnal elkezd fejhangon vonyítani, sírni, eldobja magát (amitől az utcán tökre úgy néz ki, mintha rángatnám, pedig csak fogom a kezét), üvölt, hogy anyaanya (érted, ott állok mellette), és szerintem nagyjából a tizedik másodpercben már fogalma sincs, hogy mi volt a casus belli, de azért kitartóan üvölt még egy darabig. 

Nem látom, hogy javulna a helyzet, pedig már egy csomó dolgot meg lehet vele beszélni, látszólag érti, hogy bizonyos dolgoknak következményei vannak, és ott tartunk, hogy csokival próbálom motiválni (ez így nagyon szarul hangzik, de nem egy tábla csokit lóbálok előtte, hogy rávegyem a kézmosásra) és ma még az is elhangzott ebéd előtt, hogy "Itt én vagyok a főnök, nem te." 

Dühös vagyok, mert nagyokat sétálhatnánk, játszhatnánk, de az időnk egy része rámegy ezekre az értelmetlen dühöngésekre, és három hiszti után már semmi kedvem elindulni a játszótérre, mert sejtem, hogy hazafele is zűrös lesz. Dühös vagyok, mert ennek az évnek arról kellene szólnia, hogy milyen szuper együtt, mert szépen fel lehet öltöztetni (néha kissé felszínes vagyok), aranyosan sétálgat, meg viccesen jár a szája, arról, hogy nevetünk, játszunk, segítek felfedezni a világot. Ehelyett itt vagyok és fortyogok, még most is. Szaranya* vagyok, mert ma megijedt a gyerek tőlem (indulás előtt vonyítva brékelt a földön, fogalmam sincs, miért, és mivel melegem lett, ezért lehámoztam magamról néhány pulóvert, amit aztán földhöz is csaptam tehetetlenségemben, majd később remegő szájszéllel mondogatta nekem, hogy "Anya ne dobáld pulcsi". Hát mit lehet erre mondani?


* Az első ilyen alkalomra azt hittem, hogy a költözés miatt van, mert kb akkorra esett. Volt nagy felfordulás, sok idegeskedés, és a végére elég türelmetlen is voltam, de aztán kiderült, hogy nem a költözés.

** Rettenetesen rühellem ezt a kifejezést, ezt főleg ilyen önigazolós anyukák használják magukra, ironikusan.

Ma reggel G. kétségbeesett arccal, kiscica-hangon megkért, hogy hozzak neki tiszta nadrágot, mert ő nem találja őket.

Egyetlen összerakott szekrényünk van. Egy akasztós résszel és három polccal. Amibe előzékenyen az ő ruháit pakoltam be, elvégre ő jár emberek közé. (Meg gondoltam, hogy idővel csak sor kerül a többi szekrényre is.) És nem találja a nadrágjait.

(Mentségére legyen mondva, hogy eddig nem zaklattam elég asszertíven a lakberendezési elképzeléseimmel, inkább csak aranyosan sóhajtoztam,  aztán mostanában meg a szarságok mellé némi izomgyulladás/gerincsérv/nemtudommi is társult, szóval kevésbé alkalmas időszak arra, hogy az enteriőrrel nyaggassam.)

Jaj, azt meséltem már, hogy a gyerek a múltkor a tömött buszon valahogy kiguberált a táskámból egy tisztasági betétet, diadalmasan meglobogtatta, majd hosszú perceken át élénken érdeklődött afelől, hogy "Ezmiez? Ajaaaa! Ezmiez?"

Nemigen mertem körülnézni.

Most már nem csak a legyek, darazsak és szúnyogok miatt kell zárva tartani a bejárati ajtót, hanem Károly miatt is, aki egy hete kezdte előadóművészi karrierjét a kertben: nyomorúságos kiscica-ábrázattal vernyákolt kétségbeesetten. Persze ki bír ellenállni egy lapos, fekete macska nyávogásának, hát mi biztosan nem, úgyhogy a heti parizerkészletünket* már felzabálta. Tegnap viszont kissé visszaélt a helyzettel, mert mindkettőnk mélységes megdöbbenésére az emeleten, a nászi ágyban leltem rá. A pofáját elnézve nem számított arra, hogy felmegyek, nem is igen akaródzott távozni, de aztán meggyőztem. Egyébként a művész úr fel szokott lépni a szomszédban is, eredetileg pedig a második szomszéd a gazdája, viszont a Károly nevet mi adtuk neki. 

* Leszarom az állatvédőket, nem kap bresse-i csirkét nyersen, ahogy az mostanában divatos, hanem ha jól viseli magát, akkor kap teszkós tápot, meg maradékot. Ha nem kell neki, akkor mehet haza zabálni, elvégre van gazdája, kérjen tőle.

Okok, amiért az emberek falura költöznek:

- csend, madárcsicsergés

- balzsamos levegő

- nem akarod a szomszédaid életét élni

- tarthatsz állatokat

- vidéken olcsó az élet

- a saját kertedben azt csinálsz, amit akarsz, akár napozhatsz pucéran is

Ezzel szemben:

- a szomszéd fűnyírója a hangja alapján egy felszálló repülő lehet, bár utóbbit nem kell berántani, előbbit viszont hatalmas duhogásokkal többször is, és a favágós szezon még el se kezdődött

- a levegő balzsamos, amennyiben a kiteregetett ruhák felől fúj a szél, ha a birkák, kecskék felől, akkor kevésbé, és a fűtésszezon el se kezdődött

- az utca különös akusztikája folytán jóval több dolgot megtudhatsz az utcabeliekről, mint azt szeretnéd, és ahogy a panelben is, itt is értesül a szomszédság a párkapcsolati és gyereknevelési mérföldkövekről és a reggeli első ürítésről, de a panelben legalább anonim marad a hajnalban üvöltve hányó lakó

- nemcsak hogy tarthatsz állatokat, de valójában nincs is más választásod, bár a kényszerből veled lakó állatok számát és faját nem te határozod meg, és a téli hidegben bebocsátást nyerő egerekkel még nem is találkoztunk

- valóban olcsó, hiszen megfelelő boltok híján nem lehet intuitív vásárlásokat bonyolítani, viszont ha szükség van valamire, akkor be kell utazni a városba

- akármit csinálni és pucéran napozni valóban lehet, amennyiben nem zavar, hogy az utca lejtése okán a szomszéd javarészt kiválóan átlát, és néha segítőkészen bele is avatkozik a kertben zajló folyamatokba