Elég szürreális része volt a napnak, amikor a közepesen ízletes gombaleves békés kanalazgatása közben elbaktatott a nagyon kinövéses arcú öreg néni a konyhaablakunk előtt*.

Aztán persze azóta is tipródok, hogy jaj, csak ne szokjon ide, mert először csak egy kevés pénzt kér zsemlére (kapott, meg némi ételt is), aztán meg majd társaságot, és előbbivel szívesebben tudok szolgálni, mint hogy egy idegen néni traccspartnere legyek, mert én nem vagyok annyira terézanya, hogy vállalni tudjak lelkileg egy vadidegent, meg aztán amúgy is, mi van, ha csak feltérképezte a terepet és majd jönnek lopni. Bár ezen egy kicsit röhögnöm kell ha számba veszem az ingóságainkat, ugyanis a legnagyobb értéket a Vodafone-nál második legolcsóbbként kapható telefonom (aminek a kijelzőjét bő egy hét után törtem apróra), illetve a múlt héten vett tíz mázsa barnaszén jelenti, meg esetleg a karácsonyra kapott 4 kilónyi használt Duplo, bár nem tudom, hogy ez mennyire kurrens árucikk az orgazda-piacon. Aztán az is lehet, hogy valóban átvert és kihasználta azt a lágy szívemet, és védtelen, sanyarú sorsú, magányos öreg néninek tettetve magát csal ki pénzt a hozzám hasonlókból és a pénzt nem is zsemlére költi majd, bár ez kevésbé valószínű, mert szárazárun és kenyéren kívül csak bágyadt gyümölcsöt tud magának a kisboltban vásárolni.

* A mi hibánk, napközben általában nyitva van a nagykapu, nem mintha becsukva bármitől védene, ugyanis kulcsunk az nincs hozzá. 

A magam részéről régóta megkérdőjelezem a társadalom és a hagyományok által erőltetett férfi-női szerepeket, erősen szimpatizálok a feminizmussal és a gendersemleges neveléssel (mármint nem abban az értelemben, hogy favágóinges butch lányt és loboncoshajú, szemceruzás androgün fiút szeretnék nevelni, akik majd 20 éves korukban beíratják a személyi igazolványukba, hogy third gender, hanem azt, hogy simán választok a fiúrészlegről ruhát a kölyöknek, van neki menő tűzoltóautója, mindemellett mindketten egyformán lelkesedünk a rózsaszín tüllszoknyákért, és nem fogom neki azt mondani, hogy kislányom, a nő dolga az otthon melegének megteremtése*, és ha legközelebb fiunk lesz, neki se fogom mondogatni, hogy édesfiam, ne sírj, mert a fiúk nem sírnak, és olyan se lesz, hogy édesfiam, ha tetszik a kislány, akkor nyugodtan húzd meg a haját stb.), úgyhogy a tegnapi napot ennek jegyében kimaxoltuk, és míg én a gyerekszoba falát festettem a fehér ötven árnyalatára**, addig G. egy csudálatos tortát sütött a konyhában. 

* Bár a szó fizikai értelmében ebben speciel kezdek egész jó lenni és már fél óra sem kell, hogy egy pofás tüzet rittyentsek a kazánba.

** Sajnos festeni még mindig nem tanultam meg, sebaj, vár még rám többszáz nm festendő felület, maximum súrlófényben majd nem nézünk körül. 

Talán tényleg fel kellett volna öltöznöm elsején, és akkor most nem melltartó nélkül hevernék az ágy tetején, és csak azért nem pizsamában, mert tegnap még átöltözni sem bírtam, mikor egyik pillanatról a másikra leterített valami kórság. 
Amúgy szerintem a férfináthát kaptam el, mert életemben nem szenvedtem ennyire, pedig csak elég gagyi lázam volt, meg mindenféle izomfájdalmaim - szerintem a fekvéstől -, némi szédülős hányingerrel, és nagyjából úgy vergődtem, mint a döglődő őszi legyek az ablakpárkányon, miközben hálát adtam a Youtube és a szélessávú internet feltalálóinak, meg a Bartos Erikának, hogy ez a mesterhármas hosszú órákra lefoglalta a kölykömet. G. és a kölyök szerencsére cukin ápoltak, előbbi klasszikus módon, gyógyszerrel és perfekt kiszolgálással, utóbbi meg azzal, hogy néha váratlanul és nagyon közelről az arcomba világított egy kakas formájú gyermekjátékkal, aminek további kiváló tulajdonsága, hogy világítás közben harsányan kotkodál és kukorékol. (Egyszer majd írok posztot a lét elviselhetetlen könnyűsége mellett a gyermekjátékok elviselhetetlen indokolatlanságáról is.) Mondjuk ennél a pontnál kicsit azért szidalmaztam Bartos Erikát, mert az egyik Babóca-részben van az, hogy a Bagolydoktor belevilágít a beteg bogár szájába diagnosztizálás céljából. (Lehet, hogy majd írok posztot gyerekmesékről is, úgyis divat Bartos Erikát rugdalni bizonyos entellektüell körökben, pedig nála sokkal irritálóbb szereplők vannak a piacon.) 

Amúgy meg az is történt, hogy szombaton elmentem fodrászhoz és levágattam a hajam, szóval az előző évek fogadalombetartási arányának tükrében már most, január 8-án büszkén kijelenthetem, hogy ez egy igazán sikeres év.

Aztán vannak ám még jóval kisebb volumenű projektjeim is, mint amiket az előző posztban említettem, de engem ismerve, ezeknek a megvalósulása sem kevésbé sci-fi, simán előfordulhat, hogy jövő ilyenkor bekopizom ugyanezt a bejegyzést, de azért a listámon szerepel, hogy végre elmegyek ir-vizsgálatra, meg hogy levágatom a hajam, mert rémesen hullik (és esetleg gyakrabban is mosom, mint mostanában szoktam), meg végre visszaviszem a könyvtárba a könyveket, és rendszerezem a fotóimat a felhőben is. 

Hátha ez már a mi évünk lesz.

Hátha végre lefogyok, hátha megszerzem a jogsit és/vagy megtanulok vezetni (a kettő nem ugyanaz), hátha nyerünk a lottón, hátha végre rendes barát leszek. Hátha végre megbeszéljük a problémáinkat és hátha végre kevesebbet veszekszünk.
Hátha türelmesebb leszek a gyerekkel és hátha végre vége lesz a dackorszaknak. 

Ha az év első napja bármiféle iránymutatást jelent a többi napra nézve, akkor elég gyászos évnek nézünk elébe, én ugyanis egész nap pizsiben (melltartó nélkül) lófráltam fel-alá, időnként zabáltam egy keveset, meg hát a közhangulat sem volt éppen ünnepi, viszont ezt ellensúlyozandó, lencsét etettem mindenkivel és még a három napja száradó ruhákat sem szedtem le, mert hátha. Úgy vélem, a magam részéről mindent megtettem, most jöjjön a sors/univerzum/jószerencse/isten stb*.

*Kinek-kinek hitére és ízlésére bízva. 

Értem én, hogy a biztos megélhetés érdekében több lábon kell állni, de azért én ezen most nagyon nevetek.

Az imént teljesen megsemmisülten távoztam a gyerek szobájából.

Az altatási ceremónia részeként néhány szabadon választott dalt kell elénekelnem neki, ám mivel nem túl bő a repertoár, ezért én magam is halálra unom magamat és tűkön ülök, hogy mikor hagyhatom abba (általában sokkal nagyobb tempóval éneklek, hogy hamar a végükre érjek), de azért szíven ütött, hogy az első kettő, udvariasan végighallgatott lassanjáracsigabiga után a gyerek közölte, hogy köszöni, ennyi elég volt és óvatosan csukjam be a szobaajtót.

Jó, tudom, rajtam és a kölyök nagyszülein kívül senkit se érdekel, de hadd legyek már büszke anyuka: a gyerek szókincse bámulatos, legalább 5 szinonimát ismer és használ az orrváladékára. 

Új tudománya az orrtúrás, úgyhogy ma roppant örömmel és hangerővel hozta tudomásomra, hogy fikát talált az orrában és nézzem meg, hogy mekkora. Mivel éppen a buszon ültünk, én azért csak mérsékelten lelkesedtem. (Nem mintha az angol királynő buszozott volna velünk, de hát azért a falubeliek előtt nem akarom magam lejáratni teljesen, bőven elég az, ami kihallatszik a házból és érzékelhető a sétáink során.)

Száraz novembert tartok.

Mondjuk nem alkoholtól szárazat, csak csokoládétól. Nagy reményeim vannak, a hét eddig jól sikerült, mondjuk a sikerhez részben az is hozzájárult, hogy G. nagyon szim- és empatikusan esténként a konyhában fogyasztotta el a napi betevő csokolédáját.

Aztán meg senki se mondja, hogy nem törődöm eléggé mások prosztatájával, így no-shave novembert is tartok, persze a magam módján, szóval bocs, G.

Nem volt hiábavaló a macskát befogadni, így lassan a gyereknek is el lehet magyarázni a táplálékláncot és az élet rendjét.

Az első áldozat egy helyes kis cickány volt, szerencsétlennek fél órán keresztül nyomkodta a hasát, mint egy kis sípolós állatkának, ma viszont szintet lépett és egy megtermett egeret kapott el. Igazán szerencse, hogy már csak a dekapitálás után érkeztünk haza, viszont most hever egy fejetlen tetem a kert közepén, amivel én egyáltalán nem akarok kezdeni semmit, de az is eléggé nyomaszt, hogy egy fejetlen tetem hever a kert közepén. 

G. szerint nem probléma, egy lapáttal és egy jól irányzott csuklómozdulattal át kell segíteni a 'gazba', és arról elmélkedik, hogy szerinte Durrell Az amatőr természetbúvár című könyvében részletesen leírja, hogy hogyan kell gondosan preparálni az egereket. 

A feminizmusom pontosan itt ért véget: úgy érzem, hogy az egérpong (és minden, ami élő, vagy valaha élt egerekkel kapcsolatos) férfimunka, és most a megsemmisülten elkotródok a konyhába mosogatni.